Las Puertas de Infierno

80.

Kimi

Furcsán éreztem magam mikor kiszálltunk a gépből. Le sem tudtam venni a pillantásomat a velem együtt utazókról. Figyeltem minden reakciójukat és szinte rimánkodtam magamban, hogy tetszen nekik a hazám.

Ana, mint egy tyúkanyó úgy terelgette a gyerekeket a terminálon át. Én még megköszöntem a pilótámnak és a személyzetnek a zökkenőmentes utazást, majd újdonsült családom után siettem. Családom? Milyen fura volt kimondani, mégis annyira jó. Ösztönösen fontam a karomat Anabell derekára és így irányítottam őt a parkolóban várakozó autóm felé. Ha nem is tetszett neki a mozdulatom, egy szóval sem említette, csak vezette a két kicsit, hogy minél előbb biztonságban tudja őket. Beülve a kocsiba Ana nagyot nézett, mert a hátsó ülésen két vadonatúj gyerekülés terpeszkedett.

- Ezt hogy csináltad? - kérdezte döbbenten miután segített a kicsiknek becsatolni magukat.

- Titok - vigyorogtam sejtelmesen, de aztán mégis válaszoltam. - Tudod néha jól jön, ha van az embernek egy bátyja, aki gyakorló apuka és akinek elég egy telefon és már meg is csinálja amit kérek.

- Rendes volt tőle - nevetett fel a lány és ettől a gesztustól megbolondult a ketyegőm.

- Többet kéne mosolyognod - szaladt ki a számon, amit azonnal meg is bántam, mert Ana elkomorodott. Tudtam, hogy régen mikor együtt voltunk rengeteget nevetett és éreztem, hogy ennek az elhagyása velem kapcsolatos.

- Mikor érünk már oda? - nyafogott Nico, amit nem is csodáltam, hiszen mint megtudtam soha ennyit nem utazott egy huzamban.

- Fél óra és ott vagyunk - néztem hátra a tükörbe bátorítólag.

- Az még nagyon sok - görbült le a pici szája. Ijedten néztem Anabellre.

- Kicsim - fordult hátra a lány - mit szoktunk csinálni, ha nagyon unatkozunk?

- Nem tudom - rázta a fejét szomorúan a fiam.

- Gondolkodj egy kicsit - mosolygott rá halványan Ana.

- Én tudom - kiáltott fel Lina, amin elcsodálkoztam, mert eddig szinte a szavát sem hallottam. - Énekelünk - csapta össze a kis kezeit izgatottan.

- Úgy van - bólintott a mellettem ülő. - Ilyen hosszú útra csak egy ének jut eszembe - mondta, majd halkan bele kezdett. - Egy üveg alma...

- Két üveg alma, három üveg alma - sorolták a kicsik jókedvűen. Ana visszafordult hozzám.

- Kíváncsi vagyok, hány üveg almátok lesz mire megérkezünk - szólt még hátra.

Mosolyogva hallgattam a gyerekek lelkes számolását.

- Kösz - pillantottam a mellettem ülőre lányra. - Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem vagy itt.

- Biztos sikerült volna megoldanod valahogy - biccentett felém.

- Miből gondolod?

- Valahol olvastam, hogy Rami fiait is úgy szereted, mintha a sajátjaid lennének.

- Te olvastál rólam? - döbbentem le.

- Csak néha - pirult el. - Nico nyúzott vele, mert ő mindent tudni akart rólad - fordította el a fejét és kifelé kezdett bámulni az ablakon.

- Annyira hihetetlen, hogy anélkül is rajongott értem, hogy tudta volna az igazságot. Mintha érezte volna...

- Igen - suttogta Ana, de nem fordult felém.

Az út további részében csendbe burkolóztunk, csak a gyerekek éneklése, számolása hallatszott hátulról, ami bensőségessé tette számomra az utazást.