Las Puertas de Infierno

72.

Cris

- Ana, mi ez az egész? - kérdeztem türelmetlenül, mikor leültünk egymás mellé az asztalhoz.

- Mindent elmagyarázok, csak várd meg míg elmennek - kérte halkan miközben az ölébe ejtett kezeit nézte.

- Megijesztesz Bell.

- Kérlek - pislogott rám könyörgőn és szemeiből sütött a félelem és a fájdalom.

- Rendben - simítottam végig a karján, amitől összerezzent. Miért reagál így az érintésemre? Ki a fene bántotta? A tegnapi felszabadult, vidám Ana mára semmivé foszlott.

Felkaptam a fejemet, mikor Molly egy apró, biztató mosollyal az arcán kiterelte az ikreket az ajtón. Ana egy ideig nem szólalt meg, gondolom erőt gyűjtött a vallomásához, amit abban a pillanatban meg is értettem, mikor a szavak elhagyták a száját.

- Itt járt az apjuk - suttogta.

- Mi? - meredtem rá. - Hiszen azt mondtad, hogy nem tud róluk.

- Nem is tudott. Engem talált meg és mikor meglátta a gyerekeket, rájött, hogy az övéi - mondta, miközben szemeiből lassan újra megindultak a könnyek.

- Mi történt Bell? Mit tett veled? - emeltem meg az állát. Nem bírta tovább és felzokogott. Soha életemben nem hallottam még senkit ilyen szívszaggatóan sírni. Karjaimba vontam és a hátát simogattam, hogy megnyugodjon. - Mondd el, hátha segíthetek.

- Megfenyegetett, hogy elperli tőlem a kicsiket - nyögte ki nagy sokára, amikor már valamelyest megnyugodott.

- Az a szemét! - szorult ökölbe a kezem. - Ehhez még nekem is lesz egy-két szavam - csattantam fel. - Nem tudom, ki az a pasas, de nem hagyom, hogy tönkretegyen. Beverem a képét - morogtam hangosan.

- Nem teheted - nézett rám ijedten Ana. - Óriási botrány lenne belőle és az ártana a karrierednek.

- Miért, ki ez a faszfej? A monacói herceg vagy ki a tököm? - kaptam fel a vizet.

Ana rám nézett, majd lesütötte a szemeit és úgy árulta el a nevét.

- Kimi, Kimi Raikkönen.

Azt hittem, hogy rosszul hallok, de mikor ránéztem Ana elgyötört arcára, leolvastam róla, hogy nem hazudik. Néhány pillanatig csak pislogtam magam elé. Hát persze. Szőke haj, kék szem, tipikus finn ismertetők. De miért pont ő?

- Aljas szemét! - csúszott ki a számon, mikor eszembe jutott, hogy miket mesélt róla a lány. Most már minden apró momentum a helyére került, akárcsak egy kibaszott puzzleban. A nagy csajozós Iceman. Nemrég vált el, és hogy neki pont Anát kellett kiszemelnie... Egyszerűen forrtam belül a méregtől.

- Sajnálom, hogy csalódtál bennem - mondta szégyenkezve Bell, mire felkaptam a fejem.

- Ana, te nem tehetsz róla, hogy rossz emberbe szerettél bele annak idején - láttam a lányon, hogy hitetlenkedve néz rám. - Kicsim - öleltem magamhoz megint - nekem te az maradsz, aki eddig is voltál, az én gyönyörű angyalom - mosolyogtam rá bátorítólag, majd hogy megnyugtassam, hogy nincs semmi baj, egy apró puszit nyomtam az ajkaira. Az eddig édes ajkak most sós ízben áztak és ahogy hozzájuk értem, még többet akartam. Lassan, óvatosan ízlelgetni kezdtem a száját. Apró puszikkal hintettem be a bársonyos puhaságot, majd nem bírva magammal, nyelvemet végighúztam az ajkain. Kezeim közé vettem az arcát és hüvelykujjaimmal cirógatni kezdtem az állát.

- Anabell - suttogtam a szájába. - Hiányoztál. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna erre Brazília óta.

Rémülten nyitotta ki a szemeit és szája szólásra nyílt, de inkább elhallgattattam egy édes csókkal. A nyelvünk, mint két rég nem látott ismerős, úgy ölelkezett össze. Szemeimet kinyitottam, hogy lássam az érzelmeket az arcán, de ő is engem nézett. Íriszei belefúródtak az enyémekbe, majd ahogy mélyült a csókunk, úgy hunyta le őket. Soha nem érzett érzelmek borították el a testemet. Szeretni, óvni, becézni, simogatni akartam a kezeim közt tartott lányt, de tudtam, hogy most ennél tovább nem mehetek. Így mikor elfogyott a levegőnk, homlokomat az övének döntöttem és csak csodáltam őt.