Las Puertas de Infierno

II. évad 14. rész

Cris

Idegesen lépkedtem a folyosón, ami a már ismert kórteremhez vezetett. Két hete, hogy Nico balesetet szenvedett. Ana azóta őrizte a fia ágyát, és szinte csak fürdeni és enni állt fel mellőle. Hiába próbáltunk beszélni a fejével többen is - Iker, Marcelo, Sara, sőt még anya is - hajthatatlan maradt. Minden áldott nap mesélt a kicsinek, beszélt hozzá, mert meggyőződése volt, hogy Nicola mindent ért és hall, hiába van kómában. Egy idő után beletörődtünk és hagytuk, hogy azt tegye, amit akar.

- Bocsánat - morogtam, miközben sietségemben neki mentem egy, a folyosón tébláboló alaknak.

- Semmi gond. - Jött a válasz a férfitől, aki aztán hitetlenkedve ejtette ki a nevemet a száján. - Cristiano Ronaldo?

- Nézze sajnálom, de most nincs se kedvem, se időm autogramot adni. - Szabadkoztam felé fordulva, de csodálkozva láttam, hogy kezeit felemelve jelezte, semmi ilyen nem volt szándékában. Aggódva pislogtam felé. Más se hiányzott volna, mint egy mitugrász firkász. Most nagyon nem lett volna jó, ha kirobban a médiacirkusz miattunk. Így is rengeteg pénzbe és energiába telt, hogy távol tartsuk az újságírókat Anától és a családunktól. - Mit akar?

- Először is bemutatkozni - nézett rám a hideg kék szemeivel, amik furcsán ismerősnek tűntek, de egészen addig nem tudtam hova tenni, míg meg nem mondta a nevét. - Rami, Rami Raikkönen - nyújtotta felém a kezét, amit szájhúzással, de elfogadtam.

- Úgy, szóval a nagy Raikkönen a testvérét küldi maga helyett? - bukott ki belőlem keserűen.

- Nem tudja, hogy itt vagyok - sóhajtott fel a férfi, akinek az arcán átsuhanó fájdalom egy pillanatra szánakozást váltott ki belőlem, de csak addig, míg eszembe nem jutott, hogy mit tett a finn. A legnagyobb szarban hagyta itt Anabellt és a saját fiát. A gondolattól még a gyomrom is felfordult és a keserű epe marni kezdte a torkomat.

- Akkor mégis mit akar?

- Mi csak tegnap tudtuk meg, hogy mi történt - sütötte le a szemeit szomorúan. - Mark tegnap hívott fel, miután Kimi...

- Ne! Nem akarom tudni, hogy mit csinált az a szemét! Ő a mi szemünkben halott! - emeltem fel a hangomat és az előttem állóra vetítettem ki az összes gyűlöletemet, amit a pilóta érdemelt volna.

- Tudom, hogy nem éppen a legjobban viselkedett...

- Nem a legjobban? - pislogtam Ramira, mint egy elmebetegre. - Itt hagyta Anát és Nicot. Egy szó nélkül lelépett - fakadtam ki dühösen.

- Hagy magyarázzam meg! - szorult ökölbe a keze, ami azt jelezte, hogy ő is kezd kijönni a béketűrésből.

- Mi van, ha nem akarom hallani?

- Addig nem megyek el innen, míg te, vagy Ana meg nem hallgattok! - tért át a tegezésre.

Mivel nem akartam, hogy bármi is felkavarja Bell lelkivilágát, beleegyezően bólintottam.

- Két percet kapsz.

- Köszönöm. - Ereszkedett meg a válla a megkönnyebbüléstől. - Mint mondtam, Mark csak tegnap hívott fel minket, hogy mi történt. Azonnal gépre ültem és most itt vagyok...

- De miért te, és miért nem a testvéred? - kotyogtam bele, nem túl udvariasan.

- Mert... Mert Kimi nincs olyan állapotban - hajtotta le a fejét csüggedten.

- Ezt hogy érted?

- Azóta részeg, mióta eljött innen - vallotta be az igazságot Rami. - Mark szerint teljesen beszámíthatatlan lett. Ahogy felébred, iszik. Egészen addig, míg teljesen ki nem üti magát, pedig hidd el, nem kevés pia kell hozzá. Szétverte a szállodai szobáját, nem jelentkezett be a csapatánál...

- Ne haragudj, de mi közöm nekem ehhez?

- Hát nem érted? - kiáltott fel kétségbeesetten a finn.

- Nem.

- Annyira kiborult attól, hogy elveszti a fiát, hogy már semmi az égvilágon nem érdekli. Talán... - nézett rám könyörögve. - Talán te tudnál vele beszélni. Ránk nem hallgat, de te... Te ott vagy Ana mellett és...

- Mi? - esett le a tantusz. - Azt akarod ezzel mondani, hogy ÉN beszéljek a fejével? És mond csak, miért is lenne az jó nekem? - tettem karba a kezeimet várakozón.

- Nem tudom - halkult el a hangja, de mégis minden benne dúló érzelem kihallatszódott belőle. Az aggódás, a szeretet, amit a testvére iránt érzett, és a félelem, hogy nem tud tenni semmit érte. Hiába próbáltam megmakacsolni magam, nem ment, hiszen nekem is vannak testvéreim és én is mindent elkövetnék annak érdekében, hogy segíthessek rajtuk.

- Van valami ötleted? - sóhajtottam fel lemondóan.

- Tényleg segítenél?

- Nem baszd meg, csak a számat jártatom! - forgattam meg a szemeimet.

- Oké, nem kell mindjárt lenyelni - húzta halvány mosolyra a száját. Komolyan, ha nem Raikönnen lenne, egész megkedvelném a srácot. - Talán eljöhetnél és beszélhetnél vele...

- Szerinted meghallgatna vagy egyáltalán szóba állna velem?

- Passz - vonta meg a vállait. - Azt se tudom, hogy emlékszik-e rá, hogy ottjártam - komorult el hirtelen. - Meg... Megkérdezhetem, hogy Nico hogy van? - váltott hirtelen témát.

- Változatlanul - válaszoltam az igazsághoz hűen.

- És Ana? Hogy viseli?

- Gondolom nem kell bemutatnom, milyen makacs. Mióta az öcséd lelépett, olyan, mint egy élő halott. Csak többszöri unszolásra eszik és iszik. Képes lenne napokig csak ülni és mesélni a kicsinek.

- És Lina?

- Magába zárkózott. Szinte alig beszél. Molly, Juni és az anyám próbálják felvidítani, nem túl nagy sikerrel. Szerintem csak akkor lesz jobban, ha Nico állapota is javul.

- Van rá esély? - csillant fel a finn szeme. Nem tudom, mit mondott neki a testvére, vagy annak az edzője, de ahogy elnéztem az arcát, semmi jót.

- A doki elmagyarázta, hogy már az is biztató, hogy nem romlott az állapota. A törései szépen gyógyulnak, de valamiért nem akar felkelni. Nem tudjuk, hogy mi történik a kis fejében, ami blokkolja az ébredést.

- Istenem - sóhajtott fel Rami szomorúan. - Pedig olyan kicsi még.

- Igen - bólintottam. - Értelmetlen ez az egész, ami történt vele.

Percekig álltunk a folyosó falának dőlve, egymás mellett, mint két jó barát, akik éppen buszra várnak. Néztük a kórtermekbe ki-be siető nővéreket, orvosokat.

- Khm, mikor - köszörülte meg a torkát végül a finn -, szóval mikor lenne időd beszélni az idióta öcsémmel?

Elgondolkodva néztem végig a reménykedve mustráló férfi arcán. Már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy találkozzak a pilótával, de nem akartam lelombozni az aggódó testvért, így minél gyorsabban túl akartam lenni a dolgon.

- Akár most is, csak felejtsük már el a nagy Icemant! - ejtettem ki gúnyolódva a finn becenevét, majd hátra se nézve, elindultam a mélygarázsba az autómhoz.