Las Puertas de Infierno

88.

Ana

Éreztem, hogy a finn a barátaival rólam beszélt és idegesített, hogy nem tudtam mit. Bár a szemük csillogásából ítélve jobb is ha titok marad előttem. Az sem tetszett ahogy Kimi megpróbálta eljátszani a domináns hímet. Soha nem kellett elszámolnom senkinek az időmmel, persze Mollyn kívül, és nem most lesz a napja, hogy változtatok ezen.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztettem a gyerekeket és elindultunk a Paula által megadott útvonalon. Sütött a nap és pont ezért döntöttem úgy, hogy kicsit körül nézünk a környéken. A két törpém kezét szorongatva sétáltam végig az ismeretlen utcákon. Gyönyörű volt a hely és ezt csak fokozta a távolban látható hegyek hófödte sapkája, ahogy a város fölé emelkedtek.

- Anya - szólalt meg egyszer csak Lina - Kimi is jön majd?

- Nem tudom életem - vontam meg a vállamat -, de miért kérded?

- Csak úgy - sütötte le a szemeit zavartan.

- Szeretnéd, ha itt lenne? - kérdeztem kíváncsian.

- Baj, ha igen? - suttogta. - Ő olyan vicces.

- Igen és mindig kitalál valami jót - csatlakozott a beszélgetésünkhöz Nico.

- Figyeljetek ide - guggoltam eléjük, hogy a szemükbe nézhessek és láthassam az arcukat. - Ő az apukátok és nem baj, ha vele szeretnétek lenni. Szeret titeket és ezt ne felejtsétek el - öleltem magamhoz őket.

- Khm - köszörülte meg a torkát valaki mögöttem és fel sem kellett néznem, hogy tudjam, a finn ért be minket.- Anyának igaza van - guggolt mellém - szeretlek titeket és én leszek a legboldogabb a világon, ha tényleg velem akartok lenni - nézett ellágyulva a két kis szőkeségre, majd tekintete megállapodott rajtam. Először Nico majd kisebb tétovázás után Lina is átölelte a pilótát, aki nagyot sóhajtva fúrta a fejét a két kicsi közé. - Köszönöm - súgta oda nekem.

Könnybe lábadt szemekkel rázta meg a fejemet, majd felálltam, hogy ne zavarjam meg ezt az idillt. Tudtam, hogy nem állhatok a gyerekeim és az apjuk közé. Ha nekem nem is, a telefonom hangos zenélésének sikerült felhívni magára a figyelmet. Kapkodva vettem a kezembe a készüléket, aminek a kijelzőjén egy rég nem látott név díszelgett.

- Hola Iker! - nyomtam meg mosolyogva a gombot.

- Szia Ana! - hallottam meg a kapus jellegzetes hangját. - Hiányzol!

- Ti is nekem - nevettem el magam, de nem tudtam nem felfigyelni a finn apró szájrándulására. - Egy pillanat - fogtam le a kagylót. - Te tudod, hol a játszótér? - néztem Kimire, aki bólintott. - Akkor sétáljunk el oda - jelentettem ki, mire ő bólintott és kézen fogta a gyerekeket. - Itt vagyok - szóltam bele újra a készülékbe - csak éppen sétálunk.

- Jól vagytok? Raikkönen rendesen viselkedik? A gyerekek? - árasztott el a kérdéseivel.

- Állj! Állj! - nevettem fel megint. - Egyszerre csak egyet. Jól vagyunk köszönjük. A kicsik élvezik a programokat. Voltunk korcsolyázni, most megyünk a játszótérre - soroltam. - Gyönyörű ez a hely, de nem Madrid - húztam el a számat keserűen, mert már hiányzott az otthonom.

- Pedig már azt hittem haza sem akarsz majd jönni - viccelődött a barátom, de éreztem a hangján, hogy megnyugodott a válaszomtól.

- Hiányzik a főztöm, mi?

- Lebuktunk - nevetett fel Iker.

- Buktunk?

- Igen, mert az egész csapat itt van és ki vagy hangosítva.