Las Puertas de Infierno

77.

Ana

- Jobban vagy? - kérdezte aggódva Cris.

- Semmi gond, csak kicsit sok volt ez így mára - eresztettem meg egy halvány mosolyt miközben összepakoltam az ebédlőt és neki álltam a mosogatásnak.

- Pihenned kéne - állt a hátam mögé a portugál és a hajamat arrébb tolva a nyakamba csókolt. Jóleső sóhajjal dőltem a mellkasának, majd elpirultam a gondolattól, hogy mit is csinálunk éppen. Soha nem éreztem még ilyet. Olyan voltam, mint egy tinédzser aki életében először lett szerelmes. Az érzések amiket az érintései váltottak ki belőlem, annyira újak és mások voltak, mint azok amikkel eddigi életem során találkoztam, hogy szinte megrémültem tőlük.

Mikor Cris szorítása erősödni kezdett a csípőmön és szája után a nyelve, majd fogai is beszálltak a bőröm kényeztetésébe, nem bírtam tovább és megfordultam az ölelésében. Ajkaim sürgetőn tapadtak az övéire, hogy nyelvét megérezve a számban felnyögjek az érzéstől. Nem vallottam be, de én is sokat gondoltam a Brazíliában történtekre. Mióta Cris először megcsókolt, azóta vágytam újra átélni ezt az érzést.

- Annyira finom vagy - szakadt el tőlem a portugál, majd kezeit óvatosan becsúsztatta a pólóm alá, de eközben szája már megint a nyakam érzékeny bőrét ostromolta.

- Cris - suttogtam vágytól elfúló hangon és a hajába túrtam. Mikor tenyereivel beborította a melleimet, fejemet hátravetettem és a konyhaszekrénynek dőltem.

- Istenem, annyira tökéletes minden porcikád - fúrta tekintetét az enyémbe majd hüvelykujjával végig simított a már keményen meredező mellbimbóimon. - Kívánlak és legszívesebben most a magamévá tennélek, de nem akarom elkapkodni - húzta ki a ruhám alól a kezeit, majd közéjük fogta az arcomat. - Azt akarom, hogy te is száz százalékosan kész legyél rá - csókolt meg érzelmesen.

A szívem hevesebben kezdett dobogni a vallomásától. Én is akartam őt, de még nem voltam biztos magamban és hálás voltam neki, hogy ezt észre vette. Elfelhősödött tekintettel néztem fel markáns arcára, melyen most egy apró mosoly játszadozott. Én is elmosolyodtam.

- Anyuci, Kimi elment? - hallottam meg fiam kérdését amitől összerezzentem,

Milyen anya vagyok, hogy teljesen megfeledkeztem a gyerekeimről akiket Molly felvitt az emeletre játszani, hogy ne zavarjanak minket a beszélgetésben? Cris is zavartan nézett az ajtóban lecövekelt fiamra.

- Igen - találtam meg a hangomat -, de azt mondta, hogy holnap megint eljön - guggoltam le az elkámpicsorodott törpémhez, akinek ettől a mondattól viszont felcsillantak a szemei. Le sem tagadhatta volna, hogy örül az apja látogatásának. Sóhajtva simítottam végig az arcán. - Örülsz neki?

- Igen - sütötte le a szemeit-, de ha te nem akarod, akkor nem - motyogta.

- Miért mondod ezt? - emeltem fel döbbenten a kis fejét, hogy belenézhessek a meghatározhatatlan színű szemeibe.

- Lina azt mondta, hogy Kimi miatt sírtál - suttogta, de kíváncsi tekintetét rám emelte. - Nem akarom, hogy szomorú legyél.

- Édesem - öleltem magamhoz, hogy időt nyerjek és kitaláljak valami apró füllentést, hogy ne érezze rosszul magát azért, mert az apjával szeretne lenni. - Nem vagyok szomorú.

- Akkor miért sírtál? - kérdezte okosan.

- Mert... - pislogtam segélykérőn Crisre.

- Anya örömében sírt - vigyorodott el a portugál, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Miről beszél?