Las Puertas de Infierno

II. évad 1. rész

Ana

Elgondolkodva forgattam a gyűrűt az ujjamon miközben bámultam kifelé az irodám ablakán. Apró mosoly kúszott a szám sarkába mikor eszembe jutott az a bizonyos, hetekkel ezelőtti nap.

Haza felé tartva, az autóban még mindig hitetlenkedve néztem az ujjamon lévő ékszerre. El sem hittem, hogy a portugál megkérte a kezemet és én igent mondtam. Abban a pillanatban ahogy kimondtam a szót, ami mindent megváltoztatott köztünk, még nem sejtettem, hogy néhány pillanat múlva már rettegve gondolok majd a jövőre. Úgy látszik a hangulat változásomat Cris is észre vette, mert kérdőn fordult felém.

- Hé! - tette kezét a combomra. - Mi a baj? Megbántad? - nézett rám aggódva.

- Nem, dehogy - ráztam meg a fejemet - csak...félek - vallottam be.

- Mitől? - értetlenkedett a mellettem ülő.

- Én... - rágtam idegesen a szám belsejét - szóval nekem még sose volt rendes kapcsolatom - bámultam ki az ablakon. - Nem tudom, hogyan kell csinálni...Hogy mit vársz tőlem?

- Kicsim - lágyult el a csatár hangja. - Semmi olyat nem kérek, amire még nem vagy felkészülve. Együtt majd kitaláljuk, hogyan tovább. Oké? - emelte a szájához a kezemet és forró csókot nyomott rá.

- Rendben - bólintottam valamivel nyugodtabban.

- Van még valami, ami miatt meg kell, hogy nyugtassalak? - vigyorgott rám.

- Ó, te! - forgattam meg a szemeimet, de aztán bevillant valami. - Végül is azt hiszem van még egy dolog amit meg kéne beszélnünk - motyogtam csendesen.

- Akkor ki vele, de gyorsan.

- Mit csináljunk a médiával? Én nem akarom, hogy rajtunk csámcsogjanak - fordultam vissza az ablak felé.

- Nem tudom meddig tudjuk titkolni a kapcsolatunkat, de megígérem, hogy megpróbálom a legtovább megóvni magunkat tőlük. Így jó lesz? - kérdezte komoly hangon.

- Igen - bólintottam - és Cris...köszönöm - néztem rá hálásan.

- Érted mindent - villantott rám egy sármos mosolyt amitől a szívem zakatolni kezdett.

Otthon, ahogy beléptünk az ajtón Molly, a gyerekek, Marcelo, Clarisse, Iker és Sara azonnal körénk gyűltek.

- Naaa? - néztek ránk a barátaink kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

- Igent mondott - vigyorodott el Cris miközben magához szorított.

- Gratulálok! - visítottak fel a lányok, míg a pasik a portugál vállát ütögették, Molly pedig csendben somolygott magában.

- Akkor most te is az apukánk leszel? - szakította félbe az örömködést Lina óvatos hangja.

Meglepetten néztünk a két kicsire, akik komoly arccal pislogtak ránk.

- Nem tudom - guggolt le hozzájuk a csatár. - Te mit gondolsz? Lennél a kislányom?

Lélegzet visszafojtva vártuk Li válaszát, aki hatalmas szemekkel nézett az előtte lévő férfira, majd tekintetével megkereste a bátyját, mintha szavak nélkül kommunikálnának. A szemünk előtt lejátszódó jelenet annyira szürreális volt, hogy majdnem elnevettem magam, de mielőtt ez megtörténhetett volna, a lányom válaszolt.

- Végre nem én leszek a legkisebb a családban - mosolyodott el majd egy hatalmas puszit nyomott Cris döbbent arcára.

- Ez azt hiszem azt jelenti, hogy nincs ellene kifogásuk - lökte vállba Iker a még mindig mozdulatlanul kucorgó barátját.