Kém a félvértáborban (BEFEJEZETT / Javítás alatt)

72. A kikötő

Az időnk fogytán volt. Susannel az utolsó simításokat terveztük négy szem közt. Hall az Arkhimédész gömb másolatával sokkal gyorsabban dolgozott mint általában. Az utolsó napon korán elküldtük aludni, mert már az előző és az az előtti éjszakát is végig dolgozta. Annie Susan számára még mindig gyanús volt, azon kívül, hogy a lány alaposan lecseszte Bellát, (de csak miután én betörtem a liba orrát) ideje nagy részét az erdőben töltötte. Kevin a készleteket halmozta fel. Emily... Jakel verekedett. Cora és Bred a szimulátornál edzettek. Cora próbálta megtanítani Brednek, hogy egy csatában, hogy harcoljon. Én, ha nem edzettem és nem azon agyaltam amit Joe mondott, Breddel voltam. 

Gondolkodtam rajta, hogy mondjam el azt amit Joe mondott. Számomra normális a halál. Ha jobban bele gondolok mióta feltámasztottak azt várom mikor fogok újra visszakerülni. Jó volt idefent. Ez alatt az egy év alatt több jó tapasztalatom lett a világgal kapcsolatban, mint előző 15 évemben. Erisz... azt mondta az átok még mindig rajtam van... ennek ellenére, nem tudom, hogy a társaság szívósabb-e vagy pedig az átok lett gyengébb, hogy még mindenki aki a barátom... vagy annál több él. De örülök neki. A cél egy, valahogyan győzni. 

Június 19.-e reggelén mindenki úgy tett, mintha ez egy hétköznapi nap kezdete lenne. Bevett szokás szerint megreggeliztünk, annyi különbséggel, hogy 10-kor elkezdtünk csomagolni. Hall egy sulibuszba pakolta be a domb alján a cuccokat, a többi Héphaisztoszossal. Annie a tornácon ült és rajzolgatott. Kevin, Emilyvel beszélgetett. Emily olyan volt, mint egy lőszerbolt kirakatába állított Rambó figura. Leszámítva, hogy tábori pólót viselt, rövid terepszínű farmerrel és, hogy térd, könyök és mellkas védő volt rajta. Peter, Lucytől búcsúzott el a Poszeidón bungalónál. Jake, Cora mellett sétált, egy pillanatra megtorpant és Lucyre nézett. A kislány bátorítóan rámosolygott. 

- Izzy! Susan! - sietett hozzánk Hall. - Társaságunk van. - mosolyodott el. 

- Kik? - kérdezte Susan. 

- Artemisz és a Vadászok. 

Bred elkomorodott mellettem. - Apollótól nem sok jót hallottam felőlük... 

Susannel felsiettünk Thalia fájához. 

Körülbelül 30 lánnyal találtuk szembe magunkat. A főnökük pedig egy 13-14 év körüli lány volt. Ha nem lett volna az a kislány az egyik kiképző tanárom az Alvilágban, még akkor is rájöttem volna, hogy egy istennő áll velünk szemben. 

- Artemisz. - mosolyogtam rá. 

- Szervusz Izzy. - viszonozta a gesztust. 

Egy lány vállt ki a csoportból, hosszú fekete haja miatt azonnal felismertem. 

- Árnyék Zoé! - kerekedett el a szemem. - Te is élsz?

- Eltaláltad Hádész kölyök. - öleltük meg egymást, aztán meglátta a mögöttem álló Bredet, összevont szemöldökkel végig mérte őt. - Ha nem tudnám, hogy Lee, Los Angelesben van azt mondanám, hogy te vagy Lee megfiatalodva. 

- Brendon Stirling. - nyújtotta a kezét Bred - Apolló fia. 

- Erre magunktól is rájöttünk. - rázta meg nagy meglepetésemre a fiú kezét. 

- Ugye segíteni jöttek? - kérdezte Susan Artemisztól. 

- Én nem. - felelte az istennő. - De a Vadászaim szolgálatotokra állnak. Nekem más elfoglaltságaim vannak... 

Az istennő arca hideg volt. Mindig volt egyfajta merevsége, de eddig láttam a szemében azt a barátságos, megnyugtató pillantást, ami akkor fog el, ha este a holdat bámulod. Most leginkább egy jégmezőre emlékeztetett.