Kém a félvértáborban (BEFEJEZETT / Javítás alatt)

43. Hádész unokája

Olyan furcsa volt minden. Egy üres térben álltam, a fekete és a fehér szín határán két kar vitatkozott rajtam. Nem szóltak egymáshoz csak rángattak ide-oda. 

- Hagyjátok... - mondtam kábán. De csak egyre erősebben rángattak. 
Hol a fekete oldalon álló volt előnyben, hol pedig a fehér, de alig telt bele pár másodperc és újra középen találtam magam. 
A szemem felpattant. A szoba fényei erősek voltak és színesek.

- Izzy hallasz engem?- hajolt fölém Peter. 
A számat kinyitottam de egy hang se jött ki a torkomon. 

A két alak újra elkezdte rángatni a kezem, Peter arca pedig eltűnt előttem. A néma vita órákon keresztül zajlott, amíg egyszer csak megint eltűnt a két alak. 
Fáradtan kinyitottam a szemem. 

Az ágyam mellett Hallie ült. A kezében a rajz füzetével, aminek nagyon örültem, amikor meglátta, hogy őt bámulom. Letette maga mellé a rajz füzetét és elkiáltotta magát.
- Peter! Izzy felébredt!

A szőke hajú Jackson besietett, csak most vettem észre, hogy Halliéknél vagyok, mikor kerülhettem ide?
- Hány ujjamat mutatom? - ült le mellém Peter. 

- Négy. - feleltem. 

- Jó, akkor nem szédülsz. Feltudsz ülni? 

Lassan biccentettem, majd felültem. A testem lomha volt, minden mozdulatomnál, az izmaim sírtak a fájdalomtól. 

- Mi történt? Meddig voltam eszméletlen?

- Egy hétig. - mondta Hall. - Háromszor voltál a halál közelében. - pillantott Joera, aki az egyik képregényem olvasta. 
- Ja, a harmadiknál már nagyon untam, hogy folyton be kell jelentenem, hogy megint haldoklik. - mondta érzelem mentesen. 

- Kösz... unokaöcsi... -gúnyolódtam. 

- Szívesen nagynéném. - nézett mély barna szemével, az arcomba. 

A szemében szellemek, jegesség és a halál mozgott. Vajon az én tekintetem is ilyen?

- Egy hétig voltam eszméletlen?! - fordultam Peterhöz. 

- Igen. Nem keveset melóztam, hogy életben maradj. Ajánlom ezeket. - vett elő a háta mögül egy pár edző kesztyűt, csak az ujjaim látszódnak ki ha felveszem. Meg egy sálat. 

- Minek? - nyúltam érte és ekkor láttam meg a kezem. 

A fekete ér hálózat nem múlt el. Felpattantam és a tükörhöz vánszorogtam. Senki se állt az utamba. 
A nyakamon, a kezemen végig mindenhol. Ledobtam magamról a pulcsim, a karomon is bekoszorúzta magát ez a feketeség. 

- Az egész testedet belepi. - mondta Peter. 

- Ezt te... - kezdet el vörösödni az arcom. 

- Nyugi, mint orvos, úgy néztelek meg, nem pedig mint egy kamasz. És amúgy is a kínos helyeket Hall nézte meg. 

A lány némán bámulta a rajz füzetét. De az én arcom még mindig lángolt a tudattól, hogy Peter látott fehérneműben. 

- De mi ez? - érintettem meg a bőröm, ott ahol fekete volt. - A vérem ilyen?

- Nem. Biztos, hogy nem a véred az. Vettem tőled, és semmi baja nincs, leszámítva, hogy magas a vasad és sokkal inkább arany derengésű a véred, mint nekünk, semmi különös nincs benne. 

- Eltudod tüntetni? - reménykedtem. 

- Nagyon jó gyógyítónak vallom magam, de erre az erőm nem hat. 
- És mitől van ez?!