Kém a félvértáborban (BEFEJEZETT / Javítás alatt)

10. Megismerem a társaság egy részét

Na hali! Nagy sokára meghoztam az új részt, kárpótlásul, ez egy eléggé hosszú fejezet lett! Most épp Szlovákiába vagyok úgyhogy, fogalmam sincs mikor lesz új rész...
Jó olvasást! ;)

Körülöttem minden furcsa volt, homályos. Pislogtam kettőt, utána hármat. Végre láttam, de nem a Jackson villában voltam már, hanem valahol teljesen máshol. Egy nappaliban álltam, körülöttem mindenféle gyerekjátékok, felvettem egy babát a földről és megigazítottam a ruháját. Vajon hol vagyok?

- Anya! Edmund megint eldugta a fésűmet! - szaladt le a lépcsőn egy 6 év körüli szőke hajú kislány... SUSAN?! Jó, tuti bevertem a fejem, Susan összement egy 6 éves kislánnyá.
- Persze, persze, csak megint hazudozik. - ment el mellettem Ed. Uram isten de aranyos!

A szőke erre csak kiöltötte a nyelvét.

- Elég legyen. - mondta kedvesen valaki a konyhából. A nő elő lépett, eltátottam a számat Annabeth Chase volt az - örülnék, ha néha nem veszekednétek, felébresztem Lucy-t és Apátokat, addig létszi legyetek jók! - ment fel az emeletre.

Susan jó két fejjel magasabb volt Edmund-nál, ennek ellenére Ed lazán gúnyolódott rajta.

- Pisis. - ült fel a bárszékre Susan.

- Ki is fél a sötéttől? - érdeklődött mosolyogva Ed. Szóval már kicsiként is szeretett mások agyára menni.

- Mért nem tudsz szót fogadni?!

- Mert szót fogadni, unalmas. Ugyan Susan! Nem csinálunk soha semmit. Ennek ellenére az oviban, mindenki utál minket. Szerinted mért van ez?

- Talán mért mások vagyunk? - jött le a lépcsőn Peter, miközben a haját fésülgette.

- Te ebbe ne szólj bele! - vágták rá tökéletesen egyszerre.
- Anya! Megint kezdik! - kiabálta unottan Peter.

Semmit se értek. Ez most látomás, vagy csak megőrültem, remélem az előbbi...

- Mások vagyunk... Persze, szép álom, ugyan miben lennénk mások? - kérdezte Susan.

- Disz...- motyogta Peter.
- Diszlexia?- segítette ki Ed.

- Igen, meg a hiper...meg aktív.... izé...

- Hiperaktív? - mondta most Susan.

- Igen azok! Nem ezek miatt?

A három kisgyerek csak megvonta a vállát.

A lépcső fordulóban két álmos fej jelent meg. Az egyik Percy volt, a másik a 2 éves Lucy, a cukiság faktoromnak annyi....

- Mééért kell korán kelni? - ült le az ebédlőasztalhoz Percy és elkezdte Lucyt etetni.

Azon gondolkodom, mikor fog a feje az asztalra esni.

- Mert hétköznap van. - mondta Susan.

- Ja, Szerda. - egészítette ki Edmund.
- Nem, csütörtök van!

- Szerda!
- Csütörtök.

- ANYA, még mindig azt csinálják! - panaszkodott Peter.

- Elég legyen! - csapott az asztalra Susan. - Peter pakolj be a kocsiba, Susan segíts megteríteni, Edmund... - itt elakadt.
A két szőkeség egyszerre csattant fel.

- Nehogy már megint megússza!

Ekkor egy nagy csattatás hallatszott az asztaltól. Percy a konyhába sétált, az arcán és a pólóján csupa babypapi.
- Lucy nem éhes. Ha keresnétek elmentem zuhanyozni, megint.
Annabethből kis híján kipukkadt a nevetés. A gyerekek nem tudták magukat visszafogni. Annabeth szeme felcsillant.