I Could Save You(Jiminff)

Első

- Ezek még azok a fajta bulvárlapok, oldalak, amiknek van egy kis valóságalapja, de hihetetlen mennyiségű van belőle mindenhol. Konkrétan elszabadult a pokol - fogta a fejét barátnőm, egyben főnököm is, Jiwoo. - De ez nem minden. Még vannak a propagandák is.

- Ez nevetséges - nevettem fel, de ez korántsem volt annyira mulatságos. - Nem hiszem el, hogy egy ilyen egomániás majomról szól a fél világháló! Meg az összes Koreában létező újság! - csaptam le az asztalra a kezemben tartott újságot, amely Korea legtöbbet eladott napilapja. - Most ezzel mit kezdjünk mi? Miért mutattad meg nekem ezeket? A mi kiadónk nem foglalkozik ilyenekkel, vagy de? - pillantottam Jiwoora.
- Az igazság az, hogy nem, nem foglalkozott, de sajnos ez a téma már legalább két hónapja képtelen elülni. Ez pedig azt jelenti, hogy nekünk is be kell szállnunk, ugyanis sokan várnak ránk, mint legtöbbet eladott hetilap. Lépnünk kell - sóhajtott Jiwoo, s a fejét fogva támaszkodott az asztalra.
- És mégis mit tudnánk tenni? Annyi sok szaros cikk van erről, elveszne a többi közt - legyintettem. - Főleg, hogy mi sem tudunk többet, csak amennyit Twitteren, Naveren, vagy ezeken olvasunk - böktem a halom újságra a tárgyalóterem asztalán.
Kicsit emésztgettem a megtudtakat, de akkor felfigyeltem a szokatlanul csendes Jiwoora. Régóta dolgozunk együtt, legalább 16 éves korom óta, mindig tudtam, mikor mi fog történni, és azt is tudtam, hogy Jiwoo csak akkor van csendben, ha valamit elhallgat. Rálestem, s állításom beigazolódott, éppen azon agyalt, hogyan tálalja, amit mondani akar.
- Nyögd ki - sóhajtottam a homlokom dörzsölve, mire felkapta fejét. - Ne kímélj, mondd - intettem neki. Megköszörülte torkát, s pár sikertelen próbálkozás után belekezdett.
- Igazad van - nézett szemeimbe. - Igazad van, nem tudunk mást írni, csak amit a neten vagy az újságokban találunk, hiszen a most következő albumuk előkészületeiben vannak, senki se látja őket, maximum néhány szerencsés rajongó... - És itt ennek nem volt vége. Tudtam, hogy nincs.
- És ennek mi köze hozzám? - vontam fel szemöldököm gyanakodva.
- Először megpróbálunk interjút kérni, demokráciai úton, hogy ne legyünk tolakodók... - kerülgette a forrókávást még mindig.
- Az Isten szerelmére, bökd már ki! - kezdtem ideges lenni, mire Jiwoo nagy levegőt vett.
- Tudom, hogy utálod az ilyesmit, ahogyan én is, hiszen mi nem ilyen újság vagyunk, és soha többet nem fordul elő ilyen, csak most az egyszer és...Ha nem engedik az interjút, márpedig nem fogják, akkor...muszáj lesz nyomoznod utána - engedte ki a bent tartott levegőt, ugyanis az egészet végighadarta. Azonban én ekkor tartottam vissza a lélegzetem.
- Te azt akarod tőlem kérni, hogy mint egy amerikai paparazzi kövessem mindenhova, a városba, a próbájára, a dormjukba, csináljak nem hivatalos és illegális képeket, hogy legyen mit beletenni az újságba? - kérdeztem suttogva, teljesen lesokkolódva, s kiemelve az „illegális" szót. - Neked teljesen elment az eszed?! - akadtam ki és pattantam fel. - Mégis miért kérsz te engem ilyenre?! Attól, hogy a főnököm vagy, nincs jogod ilyesmi dolgokat kérni tőlem! - vágtam arcába, de nem akart válaszolni, csak sóhajtott egyet. - Ez az emberi szabadságjog megsértése, nem tehetünk ilyet! Ő is ember, akármennyire is utálom a fajtáját!
- Oh YeEun! - kiáltotta el magát Jiwoo, mire én hátra hőköltem egy kissé. Jiwoo ritkán kiabál, akkor is csak azért, ha tényleg van rá oka. - Szerinted én ezt akarom? Hogy ilyen undorító módszerrel kapaszkodjunk fel azokhoz a taszító bulvárlapokhoz, amiket most olvastál?! Nem, legalább annyira nem akarom, mint te, de nincs más választásunk! - kiáltotta kétségbeesetten. Egy pár pillanatnyi döbbent csend után Jiwoo újra megszólalt. - A fejesünk nem nézi jó szemmel azt, ami történik a leányvállatával - nézett ki gondterhelten az ablakon. - Azt mondta, ha nem állunk elő valami ütőssel, akkor törli az újságot - nyelt egy hatalmasat. - Tudod, mióta ez a hülye Park Jimines ügy a top, nem igazán figyelnek már az egyszerű kis újságunkra. Pedig sokan szerették, mert semmi figyelmet nem fordítottunk a bulvár dolgokra. Őszintén, nem is tudom, mikor követtem utoljára akár egy percig is figyelemmel, hogy melyik színész mit csinál és kivel, vagy hogy milyen új bandák vannak. Engem a kis újságunk érdekel már évek óta, de úgy látszik, eddig tartott ez a kis kaland. Muszáj lesz új dolgokhoz folyamodnunk, hogy megtartsuk, ami a miénk - fordult felém szomorú mosollyal arcán.
Nem tudtam kivédeni, egy könnycsepp lehullott arcomról. Amióta az eszemet tudom, ezzel az újsággal foglalkoztam. Ehhez az újsághoz köthető minden, ami az eddigi életemben történt. A gyerekkorom, az iskolám, a szüleim elvesztése, az első csókom, az első nagy szerelmem, s most már a munkám is. Világéletemben ennek az újságnak éltem, Jiwooval együtt, aki akkoriban anyuék barátainak lánya volt, mára már a főnököm. Tudtam, mit jelent neki az újság, s ő is tudta, hogy nekem mit. Ezért is kért meg erre.
Hirtelen mozdulattal rántottam magamhoz, s egy szoros ölelésbe fogtam, mire hüppögve próbálta visszafogni zokogását.
- Csak nyugodtan - simogattam meg haját, mire hangosan belekezdett egy hosszú órákon át tartó sírásba hétfőn reggel, az hetilapunk tárgyalótermében.
Mindennél jobban fájt Jiwoot ilyen gyengének és erőtlennek látni, ugyanakkor az is fájt, amit megtudtam aznap. Igaza volt a nagyfőnöknek, tényleg lecsúszott az újságunk az elmúlt két hónapban. Nem kaptunk annyi pénzt a kiadott lapok után, aztán már nehezebben adtuk ki hetente, pénzhiány miatt. Már akkor is sokat sírt Jiwoo, szokatlanul sokat, azonban én tarottam magam. Reménykedtem, ugyanakkor nagyon mérges voltam az emberekre, amiért jobban érdekelte őket holmi idol személyi problémája, mint a mi lapunk. Minden megváltozott, s az idő múlásával nemcsak az emberekre haragudtam, hanem az egész probléma központjára is. Park Jiminre. Mindent ő rontott el, ezért napról napra egyre jobban nőtt bennem a harag és gyűlölet. Mára már pedig képtelen lennék egy levegőt szívni vele, vagy akár a bandájával. Ugyanis ha annyira összetartó csapat lennének, segítenének Jiminen. De egyik sem teszi.
Az éjszakám forgolódásból, s vég nélküli gondolkodásból állt. Képtelen voltam lehunyni a szemem, egész végig azon járt az eszem, hogy milyen cikket tudnánk írni, ami kíhúz minket a szarból, de semmi sem jutott eszembe. Azt sem tudtam, hogy hogy fogok nyomozni utána, hiszen ahhoz sok idő és inkognitó kell. Úgy éreztem, a szemem előtt omlik össze az a világ, amit évek óta építgetek magamnak, s teljesen tehetetlen voltam ezzel szemben.