Érzelmek (S.M.) || ✓

2/7.

-Segítség!- ordítottam teljes torkom szakadtából, de válasz nem jött.

-Oh...ne már. - mondtam az élettelenül fekvő fiúra rá nézve. - Ne , hogy kipurcanj, az nem lenne így fer- mondtam idegesen végig szántva kócos és ápolatlan hajamon. Nem tudtam mitévő legyek, ha dörömbölnék az ajtón , szerintem az sem érdekelnék őket. Sőt lehet a közelben nincs is senki , aki segíthetne. Egy utolsó pillantást vetve Shawn barátjára , keltem fel mellőle , majd az ajtó felé botorkáltam. Óvatosan vittem kezem a kilincsért , amit azon nyomban le is nyomtam , ami csodák csodájára ki is nyílt. -Mi a....- kezdtem el , de ekkor kiabálásokra lettem figyelmes , ezért villámgyorsan be is csuktam az ajtót , amire rá tapasztottam fülem.
Nem igen tudtam kivenni sok mindent, mivel nem a közelből jött a ricsaj.

Testem újból át járta a szabadság érzet. Boldog voltam , hisz lehetséges , hogy ma kijutok innen, akár hol is vagyok.

Közben elkapott a bűntudat is , mert itt hagyom ezt a szerencsétlen párát , a földön feküdve. Nem tehettem mást , minden egyes perc fontos volt.

-Sajnálom- nyögtem ki a fiúra nézve , aki még csak meg sem rezzent. Kezem magabiztosan újból a hideg fémre tapasztottam , amit halkan nyomtam le , majd tártam ki magam előtt.
Kilépve a szobából balra vettem az irányt, figyeltem , hogy a kamerák ne vegyék fel arcom , habár így is észre fogják venni szökési tervem , de nem érdekelt. Jobb megpróbálni , mint semmit sem tenni, és várni az örökkévalóságig.

Lépteim szaporábban kezdtem el szedni , hogy minnél előbb a kijárathoz érjek. Ahol , majd várhatóan két őr fog rám várni, akik akadályozni fognak tervemben.

-Hé te!- hallottam meg egy mély hangot hátam mögül , mire szívem kihagyott egy ütemet és ijedtségemben  elkezdtem futni. -Állj meg!- hangja parancsoló volt és elment mondást nem tűrő.
Csak futottam előle , míg el nem értem az ajtóhoz , ahol nagy döbbenettemre nem volt senki. Arcomra egy megkönnyebbült mosoly ült ki. Legbelül pedig már repestem az örömtől , hogy kijuthatok innen végre valahára. Fogalmam sincs hány napja vagyok itt , de az is lehet eltelt már egy hónap és átléptünk a tavaszba.
Merengésemből feleszmélve vetettem magam az ajtó felé ,amit csak úgy feltéptem , majd kiléptem a ragyogó napsütésbe.Valóban tavasz volt és még milyen gyönyörű. Egy hatalmas udvar tárult fel elém , meg egy magas kerítés. De több házat nem is láttam , ezért arra a következtetésre jutottam , hogy az erdőben lehetünk.-Meg vagy!- ragadott meg vállalnál fogva egy erős kéz.

-Nem!- ordítottam , majd kezét levéve vállamról beleharaptam. A férfi hangosan felssziszenve emelte el kezét, ezzel szabad utat adva nekem. Lábaim újból futásra bírtam , de ezúttal a szabadságomat jelképező kapu felé, ami épp kinyílt magától és egy ismeretlen lány lépett át rajta, vigyorogva. Nem foglalkozva vele próbáltam elfutni mellette , de ő elkapva csuklóm magához rántott és egy kést emelt torkomhoz, a hideg fém amint érintette bőröm elkapott a halál félelem.

-Nyugi kislány , csak segíteni próbálok. - suttogta alig feltűnően fülembe , mire gondolatok ezrei kezdtek leperegni szemem előtt. Tekintetem az ajtóban állokra vezettem , kik között ott volt fogvatartóm is. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Lehetséges ez a lány nem is hozzájuk tartozik.

-Engedd el Stacy!- mondta a lánynak túl magabiztosan is. Az említett személy hangos hahotálásba kezdett , majd még szorosabban fogta közre kést torkomon.

-Jézusom- mondtam rémülten. A szívem gyorsabban dobogott és a levegő vételem is megakadt , amire ő is felfigyelt.

-Te nekem nem tudsz parancsolni Will. Nem vagy már nekem senki sem. Mellesleg tudtommal ő ,csak egy fogoly, mit számít neked? Szerzel, úgy is majd másikat. - mondta nem törődöm stílusban, majd ismét fülemhez hajolt. - Fuss! A közelben van a kocsim és benne az egyik barátod- suttogta fülembe.  Hirtelen ellökött magától , mire kapva az alkalmon, elkezdtem sprintelni kifelé.
Hallottam a hangos kiabálásokat és a fegyver dörrenéseket hátam mögül, de igazán nem érdekeltek.