Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

1. fejezet

Idegesen doboltam lábammal azon a kicsiny ülőkén, ami a szülőknek van kirakva a közös térben. A tanár azt mondta, mindjárt jön, de már több mint fél órája nem láttam kijönni a tanáriból, így ha nem lett volna mellettem a legjobb barátnőm, már rég megfogtam volna a húgom kezét, hogy elmenjünk innen.

Nem akarok várni, elvégre utálok, ráadásul tudom, mit akar a nő, elvégre Seo elmondta, nekem mégis jópofiznom kell majd vele, hogy ne utálják ki már általánosból szerencsétlen lányt. Laya hol engem, hol pedig az ajtót bámulta, nyilván ő is már nyugtalan volt, mivel semmi mást nem lehetett hallani, csak az óra monoton kattogását, ami belepte az egész helyet, minket pedig az őrületbe kergetett.

Seo a már félig megcsócsált banánjával küszködik, de ahogy látom, egy falat sem megy le a torkán. Ideges, mert tudja, hogy most bajban van ő is, és én is, mivel nekem kell meghallgatnom a tanárnőt, de ilyenkor örülök csak igazán annak, hogy anyám szentimentalitását örököltem, és ha kell, kinyitom a pofámat rendesen, és visszaszólok, akárki is legyen előttem.

Végül további öt perc elmezavarodás után, kegyeskedett kifáradni a hölgy, azonban amint becsukta maga mögött az ajtót, megállt előtte, és egy rosszalló pillantást vetett felénk, főleg Seo-ra, aki összehúzta magát, és a földet kezdte bámulni, miközben cipője orrát rugdosta amásik lábával.

Nagyot sóhajtottam, és felállva odasétáltam, majd illedelmesen köszöntem a tanárnak, bemutatkoznom azonban nem kellett, hiszen ismerjük már egymást három éve. Ezért is tudom, hogy mi vár most rám.

- Nézd. - kezdett bele semleges fejjel. Ő elvárja, hogy én magázzam, elvégre a tiszteletem felé - bármennyire is utálom - megvan, azonban ilyenkor én is elvárnám, hogy mivel idegenek vagyunk, ő is mutasson némi illemet, azonban ezt úgy rúgja fel, mint én idegességemben az utca kukáit. - Én értem, hogy egy árva lányt nehéz megnevelni, de az, hogy benne van a szabályzatunkban, ráadásul minden óra elején elmondom, hogy tilos puskázni, erre ő megteszi! - mutatott a lány felé, akit idő közben Laya a karjaiba vont, hogy elterelje a figyelmét, és ne halljon minket. - Ez minősíthetetlen.

- Nem puskázott. - vágtam vissza rögtön, nehogy azt higgye, hogy nem készültem fel eléggé, vagy, hogy hagyom neki a dominálást. Ahogy észrevettem, ez a nő ahhoz van szokva, hogy a szülők fejet hajtanak neki, és megfogadják minden tanácsát, még akkor is, ha az azt mondja, hogy bele kel lógatni a gyerek fejét a kútba, és attól meg fogja érteni a matekot. Nos, én nem ilyen vagyok, pláne akkor nem, ha tudom az igazat.

- Ott se voltál, hogy állíthatsz ilyet?

- Miből gondolja, hogy puskázott? - ráztam meg fejem.

- Abból, hogy szóról szóra leírta a füzetben levő mondatokat! - mi másból tudna tanulni az a szerencsétlen könyörgök? Ebben az iskolában mindenki meghibbant?

Nagynénémnek pont ide kellett őt beíratnia, ahol csak annyit tanul max az emberekről, hogy mindenki elítéli, és oktalanul gyanúsítgatja. Bár ez a felállás még mindig jobb, mint a múltkori, mikor is azért kellett bejönnöm, mert Seo-t vádolták az osztálypénz ellopásáért. Felmerült már bennem az is, hogy esetleg a tanár pikkel rá, de nincs oka miért. Ő egy rendes, csendes, és minden értelemben szorgalmas kislány, ezért nem is értem, hogy lehet ennyire ellenszenves valaki vele.

- Már elnézést, de én magam állíthatom, hogy velem tanulta meg azt az anyagrészt. Ha pedig kételkedik benne, akkor ott helyben le kellett volna feleltetnie, hogy meggyőződjön az igazáról. De az, hogy bizonyíték nélkül egyest ad a dolgozatára, és ezzel rontja az átlagát, na az a minősíthetetlen! - láttam Laya szemén, hogy rettenetesen büszke tekintettel bólogat felém, miközben az egyik újságból olvas fel Seo-nak valamit, amit ide nem hallhatok.

- Hogy mered?

- Úgy, ahogy maga. Vagy menjek az igazgatóhoz? - mutattam fel a lépcsőre, ahol az irodája van. Ott is voltam már, a lopás ügyében, és meg kell mondjam, ha van értelmes tanár ebben a kócerájban, akkor az az igazgatónő. Meghallgat, kikérdezi a lehetséges szemtanúkat, és csak akkor dönt, hogy elnézést kér, vagy büntet. - Most pedig elnézést, de van otthon más dolgom is. - fogtam magam, és faképnél hagyva felvettem Seo táskáját, majd megfogtam a kezét, és kivezettem őt az épületből, pont a tanár szeme láttára, aki meglőve állt egy helyben. Arca már pirosodott a dühtől, de nem tudott mit visszaszólni, mivel megfogtam. Az igazgató a tanároknál egy olyan mumus, akit nem szívesen emlegetnek, vagy hallgatnak meg.

Nem sokszor szoktam felhozni, csak mikor már nagyon nem bírom, és ez olyan volt. Elegem van ebből a nőből, és ha még egyszer behívat, akkor komolyan panaszt fogok tenni.

- Sajnálom Byul.. - szegte le fejét a ház előtt, mikor elengedtem kis kezét, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Sóhajtottam egyet, és belöktem az ajtót, majd előre engedtem Laya-t, aki szökdécselve haladt beljebb a házba, mintha csak otthon lenne, én pedig megfogtam Seo vállát, és leguggoltam hozzá.

- Nézd. Ez nem a te hibád. Ha az lenne, akkor megbeszélnénk, mit rontottál el, de ez most nem tőled függött. Menj fel, és írd meg a leckéd, hogy le tudjam ellenőrizni. - gyors megöleltem, majd hagytam, hogy elfusson a folyosó végéig, ahol a szobája húzódik. Nem édestestvérem, mégis a húgomnak tartom, mióta elvesztette a szüleit, és rám van utalva. Azóta kicsit nehéz az életem, de a munka mellett nincs más, amit tennem kellene, így nem panaszkodhatok.

Sokkal inkább az engem körülvevők szoktak, hogy miért álltam ilyen fiatalon munkába, miért nem végeztem egyetemet, de ők is csak azért engedik meg maguknak a megvető pillantásukat, mert nem tudják az igazságot. Hogy nem csak magamat kell eltartanom saját zsebből, hanem egy gyereket is, akinek rengeteg szükséglete van.

- Ez kemény volt. - jelentette be Laya, mikor leraktam elé a kibontott sört, és leültem az asztal másik végébe.

- Elegem van, hogy mindig kitalál valamit. Legközelebb megyek az igazgatóhoz.

- Ugyan Byul! Mindig ezt mondod. Már legalább.. - nézett ujjaira, és elkezdett számolgatni. - Három éve. - nyilván, mivel most harmadikos Seo. - Inkább engedd ki a gőzt, és gyere el velem szombaton!

- Hányszor kell még nemet mondanom?

- Ahányszor megkérdezem. Addig pedig van még két nap. - reménytelen. Nem fog békén hagyni.

Még előző héten ajánlotta fel, hogy elvinne egy buliba, és fizetne nekem mindent, a lényeg az, hogy legyek ott, és ,,vigyázzak rá", mivel pasizni akar, de ha három óránál tovább maradna egy szobában, akkor hívjam a zsarukat, én pedig meneküljek. Kissé elborult elme, de én így szeretem. Tudja, milyen helyzetben vagyok, ezért próbál ezzel segíteni, hiszen ha mennék is, nem hiszem, hogy egy kólánál, vagy valami egzotikus szeszen kívül, - mint mondjuk a Vodka - innék bármi mást is.

- Gondolj bele, te is bepasizhatsz!

- Kihagyom, de köszi. - emeltem fel kezem, majd elnéztem a folyosó felé, hátha jön Seo megmenteni, de képtelenség, hogy ennyi idő alatt megírta volna a leckéjét.

- Mivel tudnálak rávenni?

- Ilyen fontos? - pillantottam rá. Nincs ínyére a könyörgés, most mégis úgy érzem, hogy szüntelenül azt teszi.

- Hiányzik a törődés. Két év sok idő, azóta kihevertem az utolsó balfaszt, most új kell! - hogy aztán ő is összetörje a szíved? Ha valaki tudja, milyen az, mikor egy olyan kapcsolatból kell kilépned, ahol a férfi megszállottja a saját énednek, akkor az én vagyok! Még mindig elfog a borzongás, ha arra a napra gondolok, mikor kidobtam, ő pedig futni kezdett utánam fényes nappal a nyílt utcán, hogy megállítson. Nem bántott volna, én mégis féltem tőle, mert ilyeneket normális ember nem tesz. - Kérlek. - suttogta elém, miközben áthajolt az asztalon, és nagy kiskutyaszemekkel pislantott fel rám, amiknek sosem tudtam ellenállni. Pedig mennyi hülyeségre rávettek régebben!

- Jó, legyen.