Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

12. fejezet

A hetek csak teltek, én pedig azt vettem észre, hogy az ősz szinte kimaradt az életünkből. A tévében semmi másról nem lehet hallani, csak a megbolondult időjárásról, ami most a várost sújtja. A levelek többsége már rég lent van, pedig még csak most kellene igazán betölteniük tarka színeikkel a fák lombjait. A hideg pedig egy pillanat alatt köszöntött be az életünkbe, szinte egy nap se kellett hozzá.

Elővettem a régi sálamat, és visszavarrtam kabátomra a kapucnit, amit még tavaly sikerült róla leszaggatnom, de úgy voltam vele, hogy ,,majd holnap megvarrom". Nos, annak ma reggel, munkába menet előtt jött el az ideje, mikor kivettem a szekrényből, és minderre visszaemlékezve szidtam le magam a hanyagságomért.

Beérve a boltba az első dolog, ami még a folyosón fogadott, egy hatalmas fekete valami, ami így látszólag vászonból volt, és mozgott. A huzat miatt becsapódott mögöttem az ajtó, mire az a valami megfordult, és kaján vigyorral az arcán mérte fel a pingvin szerkómat, amiben megjelentem.

Minho egy fekete palástban tárult elém, galléros inggel, valamint fekete farmernadrággal megspékelve. Ajkaiból két helyes fog lógott ki, szemei pedig vörösek voltak, gondolom a kontaktlencsétől.

- Mi ez a maskara? - tettem csípőre a kezem, mire engedett a testtartásán, és kérdőn nézett le rám.

- Elfelejtetted? Ma van a különleges Halloween-i nap, mikor fogadunk gyerekeket, egy kis játékra a boltban. - felelte könnyedén. Homlokomra csapva léptem egyet hátra, és hunytam le szemeimet. Olyan szinten kiment a fejemből, hogy még az se segített észhez térnem, hogy szinte minden nap elolvastam a hűtőn levő cetlit, amire az volt írva, hogy ,,JELMEZ!"

- Bassza meg. - mordultam fel és indultam volna el az öltöző felé, de Minho miközben én gondolkodtam, hangtalanul elém lépett, így mellkasába ütközve pattantam vissza.

- Lehetsz az áldozatom. Az is egy szerep. - húzta mosolyra ajkait, miközben lassan elkezdett lépegetni felém. Cipőjének kopogása horrorfilmbe illő jelenetté varázsolta ezt a szürke reggelt, én pedig engedve ennek a helyzetnek, hátrálni kezdtem, hogy majd mikor elhiszi, mekkora előnyben van velem szemben, elfuthassak mellette.

Ám arra nem számítottam, hogy nem fogja megvárni, míg én találkozom a fallal, hanem egyenesen nekilök annak. Halkan nyekkentem egyet, és összeszorítottam szemeimet a hevességére. Annyit éreztem csak, hogy levette a sálamat, és nagy iramban kezdett el közeledni a nyakamhoz, gondolom, hogy szerep hűen viccelődjön, de pont betalálta az egyik gyengepontomat, így akarva-akaratlanul, de megcsaptam az arcát, hogy leálljon.

- Bocs. - biccentettem oldalra fejem, mikor tekintetem találkozott az övével. - De a nyakam közelébe nem mehetsz.

- Megjegyeztem. - dörzsölte meg lebiggyesztett ajkakkal arcát. Kicsit megsajnáltam, elvégre tényleg jókorát odavágtam neki, még most is bizsereg a tenyerem, ezért felemeltem a másikat, ami még hideg volt a kinti levegő miatt, és odatettem a piros bőrfelülethez. Némán jeleztem neki tekintetemmel, hogy tényleg sajnálom, ő pedig ezt elfogadva már nyúlt volna a kezemért, de ekkor meghallottunk még egy hangot magunk mögül, én pedig hisztérikusan oldalra taszítottam a férfit, aki csoda, hogy nem esett el.

- Byul! Gyere, nézd meg miket hoztam! - intett AhRo az öltöző felé, én pedig leküzdve azt a pírt, ami az arcomra kúszott, bementem hozzá, és Neul-hoz. - Gondoltam, hogy lesznek olyanok, akik elfelejtették, ezért hoztam pár jelmezt. - lesütöttem a szemem, és beharaptam az ajkam, mert tudtam, hogy rám gondol. Szerintem nincs más, aki itt dolgozna, és olyan helyzetben lenne, mint én.

Ekkor eszembe jutott, hogy ha azt hallotta, ami szinte a beszélgetésünk elején volt, akkor mindent végignézett, amit Minho-val tettem. Amíg Neul kíváncsian fürkészte, miket talál a dobozban, felpillantottam a másik lányra, aki csak egy széles mosollyal kacsintott rám, miközben ujját a szája elé emelte. Bólintottam neki, és leguggoltam én is, hogy választhassak valamit, ami rám is jön.

Eleinte nem tetszett ez az egész, még a főnökhöz is felmentem, hogy egy áruházba minek ilyen hülyeség, de azt mondta, hogy ez nem az ő hibája, és nem is ő találta ki, hanem a feljebbvalói, így nekünk is be kell tartanunk csak úgy, mint a többi üzletláncnak.

Mikor kimentem a többiekkel, hogy fogadhassuk a gyerekeket, Minho direkt megvárta, míg oda érek, és mellém szegődve nézett végig rajtam.

- Nővérke?

- Nem! Fogorvos vagyok! - felvonta egyik szemöldökét, én pedig sóhajtottam egyet. Lehet, csak én vagyok ennyire otthon ebben a témában? - El sem tudod hinni, mennyire félnek a gyerekek a fogorvosoktól.

- Azt szeretném én látni. - nevetett fel. Megráztam a fejem, majd a főnökre pillantottam, aki bár nem volt kiöltözve, de neki kellett fogadnia a gyerekeket, és elmondania, mire kell vigyázniuk, illetve mi lesz a feladatuk.

A hatalmas tömegből egyszer csak két apró kezet láttam meg, ahogy integetnek felém, majd a kézhez tartozó személy ugrálni kezdett, hogy felismerhessem. Amint beengedték őket. Seo hatalmas vigyorral az arcán futott felém és ölelt át.

- Ha nem tudnám, hogy te vagy, biztos nem jöttem volna ide. - jelentette ki, majd a ruhámra pillantott jelezve, hogy neki is bejött a szerelésem. Egy sanda mosollyal Minho felé néztem, aki sajnos már nem figyelt annyira, hogy észrevegyen, de nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy nyertesnek gondoljam magam.

-----------------------

- Anyám, ezt a napot! - dőlt le a kanapéra Neul, majd levette az arcát takaró kendőt, és fejét hátra dobva pihentette. A kicsik teljesen leszívták az agyunkat, de szerencsére annyi esze volt a vezetőségnek, hogy mára más nem jöhetett a boltba, hogy a kasszák is tömve lehessenek. Ma csakis rájuk kellett koncentrálnunk, de ez is olyan fárasztó volt, mintha egy fullosat végig melóztunk volna.

Mielőtt leülhettem volna, Minho megkocogtatta a vállamat, és ujjával intett, hogy kövessem őt, így nem tudtam a többiekkel együtt panaszkodni, hanem utána eredtem.

- Problémáim vannak a fogaimmal, doktornő. - zárta be az öltöző ajtaját, majd felém fordult. Megforgattam a szemeimet, és elindultam felé, hogy kimehessek, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen sületlenségekkel akarja még húzni az agyamat. - Lehet, hogy a reggeli miatt ki kell húzni!

- A protézised? Nem hiszem, hogy nagy baja lett. - nevettem fel, mire pufogva összeráncolta a homlokát, és megragadva a kezem a falhoz nyomott.

- Akkor csak az lenne a baj, hogy éhes vagyok? - döntötte oldalra fejét, majd ismét közeledni kezdett. Rászorítottam pólóm anyagára, nehogy megint lekeverjek neki, és készenlétben állva vártam, mikor kell rászólnom, hogy ne próbálkozzon, de nem tett semmit, csak a falnak támasztotta a fejét, és kifújta a levegőjét. - Elértem a határaimat. - mikor ezt kimondta, hasa, mintha csak erre várt volna akkorát kordult, hogy hirtelen én is éhes lettem tőle.

- Gyere. Együnk valamit az automatából, aztán irány haza.