Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

46. fejezet

Örültem, mikor másnap Byul még délben sem lépett ki az ajtaján. Óránként benéztem hozzá, halkan, nehogy felkeltsem, de végig szuszogott, így megnyugodtam, hogy kipiheni magát. Biztos nehezére esett elaludnia, mivel nem volt mellette az a férfi, de nem éreztem jogosnak, ha rögtön lecsapok rá, és bemászok oda. Egyrészt, nem akartam megijeszteni, hogy már rögtön kanoskodok, és kihasználom a helyzetét, másrészt pedig már annyira meg szeretném kapni, hogy nem bízok magamban. Tudom, hogy le tudnék állni, de ez azt jelentené, hogy rávetettem magam, neki pedig szólnia kellett, amit végképp nem akarok. Ameddig csak tudom, visszafogom magam, hogy majd utána teljes legyen az örömöm. Ha ezt ő is így akarja. De mit gondolkodok én ennyire előre, mikor jelenleg még sehol sem tartunk?

Amíg nem ébredt fel, csak elkészítettem a reggelit, és lefedtem a serpenyő fedelével, hogy megtartsa a melegét, majd a cetliket néztem át megint. Most, hogy én használtam belőle, valószínűleg oda kellett volna írnom, hogy mennyit, de nincs az az isten, hogy én nekiálljak ezeket méricskélni.

Gondolataimat rögtön elterelte a szobából kibandukoló lány, kinek olyan álmoskás volt a tekintete, hogy kedvem lett tőle nekem is ásítanom. Arcán látni lehetett a párna vonalait, amik belenyomódtak bőrébe, haja kócos volt, ruhája pedig gyűrött. Kisétált, egyenesen a konyháig, majd megállt előttem, és felnézett rám.  

- Még mindig itt vagy?  - általánosságba, ez egy bunkó megnyilvánulásnak számítana, de olyan hanggal kérdezte, mintha meglepődött volna.

- Igen. Baj?

- Nem, csak.. Összezavar. - vallotta be, miközben a padlót kezdte bámulni.

- Az, hogy itt vagyok? - hümmögött egyet, és egy aprót bólintott mellé, válasz helyett.

- Nem szeretnék megint hozzád szokni, hogy utána megtörténhessen még egyszer ez. - tárta szét karját, én pedig pontosan tudtam, mire gondol. A tetteim következménye itt áll előttem, megtörve, de mégis küzdve az életért, én pedig megint ugyan azt csinálom, mint akkor. Reményt csepegtetek belé, neki pedig teljesen jogos és megérthető az aggodalma. Ki tudja, mikor változok vissza azzá a nőhajkurászó fasszá, aki eddig voltam? Ki tudja, mikor csábulok el egy jobb nő láttán Byul-tól..

- Byul.. - sóhajtottam nevét, majd kinyújtottam a kezem, és először csak tenyeremet mutattam neki lentről - mivel még mindig lefelé nézett - hogy mit reagál rá. Mivel nem ellenkezett, így megfogtam a kezét, hüvelykujjammal pedig simogatni kezdtem. - Megértem, hogy már nem bízol bennem. Kijátszottalak, ami nem volt szép tőlem, de.. Ha képes vagy még egy esélyt adni, akkor ígérem, hogy nem lesz még egy ilyen.

- Én is hibás vagyok, mármint.. Ha nem küldtelek volna el.. Csak hát.. - mondata szétszórt volt, tekintete ingázott egyik oldalról a másikra, arcát pedig vörös pír öntötte el. Hebegett-habogott, de lényeg nem jött ki a torkán, ezért elengedtem egyik kezemmel az övét, és ujjamat ajka elé emeltem, ezzel elcsendesítve.

- Akkor, adjunk egy esélyt a másiknak oké? - mosolyodtam el, az összezavarodott lányra.

- De mégis milyen esélyre gondolsz? Mit akarsz, mi legyek neked?

- Egyelőre csak barátok. Aztán, ahogy alakul, majd meglátjuk. - bizonytalanul bólintott egyet, én pedig sóhajtva fordítottam hátat neki, és intettem az asztal felé, hogy üljön le, amíg én szedek neki a reggeliből. - Ezeket leszedhetem? - nyúltam az egyik cetliért, ami pont azon a szekrényen volt, amelyikben a tányérok is vannak, de amint megérintettem, ő hangosan rám kiáltott, hogy ne. - Miért?

- Mert kellenek nekem.. Szükségem van rájuk. - de mégis minek? Vajon kikészülne, ha elmondanám neki, hogy nem írtam fel, miből mennyit használtam?

Reggeli után sajnos nekem mennem kellett dolgozni, bár szívem szerint inkább lemondtam volna, hogy itt maradhassak a lánnyal. Mikor elköszöntem, direkt kiemeltem neki, hogy visszajövök vacsorára - amit remélem, én készíthetek neki - és vártam valami hozzászólást, ő azonban csak engedelmesen bólintott egyet, majd kikísért a kapuig. Amíg be nem értem az ügynökséghez, muszáj voltam elmesélni mindent Taeminnek, aki ugyan végighallgatta a tíz perces mesémet, de a végé hozzátette, hogy ő erről már tud, mivel Laya is ledarálta neki, nem is olyan rég.

- Történt valami? - ült le mellém az asztalra MinAh, majd lábait keresztbe fonta, és térdére támaszkodva ejtette állát a tenyerébe, miközben engem vizslatott.

- Miért?

- Olyan.. Nyúzott vagy. - bevallom, este nem aludtam valami jól Byul miatt. Akkor is ellenőrizgetni akartam, nehogy valami baja legyen, esetleg kárt tegyen magában. Mivel először nem válaszoltam, tekintete rögtön rosszallóra változott, majd hunyorogva nézett továbbra is, mint aki ki akarja teregetni a lelkem mocskos felét. - Hány lányt vittél este ágyba?

- Egyet se. - rántotta vállat. Megérte, hogy nem fűztem hozzá semmit, mert a feje hirtelen olyan zavarttá vált, egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett.

- Az, hogy lehet?

- Sajnos te, meg az agyalágyult haverom teletraktáltátok a fejem a hülyeségeitekkel, és azt hiszem.. Én is megtaláltam az igazit. - ajkait egy néma ,,á" betűre formálta, szemei pedig azt  a tipikus női mondatot sugallták felém, hogy ,,én megmondtam". De utálom ezt..

- Akkor ma előbb elengedlek. Menj, és kapd el. - kacsintott felém, majd hátra nyúlt, és a hangosbemondóba beszélve felhívta a sminkeseket, mi pedig elindultunk a terembe, ahol vélhetőleg a fotós márt epekedve vár minket. MinAh jófej, és ezt nem csak azért mondom, mert párszor megdugtam. Lehet vele érdemben beszélgetni, okos, szép, és ért ahhoz, amit csinál, valamint az emberekhez. Örülök, hogy rátaláltam, mert lehet, hogy nélküle és Taemin nélkül még mindig abban az életmódban sínylődnék.

-------------------------

Fáradtan estem be az ajtón estefele, mikor végre elszabadultam. Így is spóroltam két órát, de valamiért úgy érzem, hogy ugyan annyit dolgoztam, mint máskor. Az ember nem is hinné, mennyire leterheli a testet egy fotózás. Nyilván nem úgy, mint ha egész nap rönköket pakolgatnék, inkább szellemileg. Minden kis részletre, rezdülésre odafigyelni, mert ha elrontod, akkor kezdheted elölről, a vezetőség pedig röhögni fog az arcodon egy jót.

- Minho! - hallottam meg a hevem, a hang pedig sebesen felém száguldott, de úgy, hogy esélyem sem volt kikerülni, vagy felkészülni rá. Seo átölelt, de olyan hévvel jött nekem, hogy a hasamba koppant a feje, én pedig azt hittem, felöklendezem a májamat, de úgy tűnik, neki ez meg sem kottyant.

Felvettem őt, majd a nappaliba mentem, ahol ismerős arcok fogadtak, nagy mosollyal az arcukon. Taemin és Laya a kanapén ültek, míg Byul a karosszékben, Seo pedig minden bizonnyal a földre kiszórt legodarabokkal volt elfoglalva.

- Nahát, mi ez a tömörülés? - ültem le én is melléjük.

- Csak itt ragadtunk, miután áthoztam Seo-t. - bólintottam egyet, majd Laya mögé, egyenesen az én széles vigyorú barátomra tekintettem, aki csak megrántotta a vállát. Mégis mi folyik itt? - De most, hogy megjöttél, azt hiszem, indulhatunk is. - csapott rá a férfi combjára, aki egyből felpattant, és a nőt kezdte követni az előszobáig.

- Mikor lettek ezek ennyire jóba? - suttogtam hátra Byul-nak, aki értetlenül megrázta a fejét, majd nagyot sóhajtva kikísérte őket a kocsiig, és megvárta, hogy távozzanak. - Mit szeretnél vacsorázni? - kérdeztem meg a lánytól, aki még csak el sem gondolkodott a kérdésemen, rögtön válaszolt.

- Amit te akarsz, nekem minden jó. - mondata közben felemelte kezeit maga elé, mintha védekezni akarna, majd össze is fonta karjait, és kikerülve engem letelepedett ismét a székbe. Ekkor villant be egy dolog, ami eddig elkerülte a figyelmemet, pedig eléggé szembetűnő. Lehetséges lenne, hogy SoBin beidomította?