Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

41. fejezet

Minho pov's

- Byul-nak igaza volt veled kapcsolatban. - mondta már-már könnyes szemekkel, majd hátat fordítva kifutott a szobámból. Taemin aggódó tekintettel lépett egyet felé, mintha utána akarna rohanni, de gyorsan meggondolva magát inkább felém pillantott.

- Ne nézz így rám! - rivalltam rá, miközben felálltam, és elé léptem. - Mégis mi a francért kellene segítenem neki?

- Mert megkedvelted te fatökű!

- Ez nem igaz! Jól megvagyok nélküle! - mikor ezt a fejéhez vágtam, egy mindent tudó, ámde roppant gúnyos mosoly jelent meg arcán. Komótos léptekkel közeledett a falitáblámhoz, ahova általában a meghívókat, és a fontosabb cetliket tűzöm ki, nehogy elfelejtsek valamit. Azonban ezek sosem kerülnek le, mert ahhoz már lusta vagyok, így néha nem tudok kiigazodni rajtuk, hogy melyik lehet a mostani.

- Akkor ezt miért tartottad meg? - Taemin egy egyszerű kézmozdulattal megmarkolta az előtte    lelógó papír fecniket, majd leszakította, így tisztán láthatóvá vált az alatta levő dolog, amire gondolt. Még karácsonykor kaptam azt a rajzot Seo-tól, és valamiért nem a kukába lendítettem, hanem fel oda, de a sok munka miatt befedték az egyéb dolgok, én pedig már el is felejtettem. Visszanéztem a férfire, és válasz helyett csak felvontam egyik szemöldököm, de úgy látszik, ez volt nála az utolsó csepp. - Tudod mit? Ahogy elfelejtetted Byult.. Úgy felejt el engem is. Örökre.

Időm sem volt utána szólni, mintha csak Laya-t látnám, ő is elhagyta a házat. Ez tiszta olyan volt, mint egy szakítás, mit kell így felfújni? Byul erős nő, biztos megoldja segítség nélkül is, ahogy eddig mindent.

Bár azt meg kell hagyni, hogy amíg ott voltam nem volt túlságosan biztató a viselkedése, ha a férfi szóba került. Szinte azonnal lesápadt, és lehettünk a ház bármely helyiségében, mindig körbenézett, mintha lenne esély arra, hogy itt van. De miért vár tőlem megoldást, mikor ő sem tud, pedig a legjobb barátnője? Van nekem épp elég gondom a saját életemben, nem kell, hogy másokkal törődjek.

Idegesen forgolódtam este az ágyamban. Hol arra lyukadtam ki, hogy rá kellene néznem a lányra, hol pedig arra, hogy felejtsük el ezt az egészet. Taemin se segített ezzel a kirohanásával, amit minden bizonnyal MinJi-től tanult, de be kell vallanom, nagyon hatásos tud lenni. Most valamiért úgy érzem, ha segíteni nem is, de csak egy pillantás erejéig igazán ránézhetnék a lányra.

A munka kész röhej volt. Ma valamiért az egész csapat szétborult, mint a teke bábuk bowlingnál. Ennyit ér, hogy MinAh nincs itt? Biztos azzal az új pasijával randizik, akit említett. Pedig mennyivel jobb lenne most a közérzetem, ha este rá tudtam volna venni egy látogatásra. Ami reggelig is elhúzódhat...

Munka után rögtön az volt az első, hogy elsétáltam a boltig, hátha ma is dolgozik, de mikor harmadjára is fel-alá járkáltam a sorok között, persze eredménytelenül, mert a lányt nem találtam, feladtam a keresést. Szerencsére a régmúltban történt lopásos eset óta Neul és AhRo eléggé együttműködő lett velem, így még azt is megtudtam, hogy ma nem dolgozik. Elvégre, ha itt elöl nincs, még felmerülhetett volna, hogy hátul van a raktárba, ahova én nem mehetek be.

Halvány rémképem még volt arról, hogy a bolttól hogyan jutok el a házukhoz, mivel eléggé sokat jártam ezen az úton, így most minden gond nélkül indultam el arra, de a felénél le kellett lassítanom döbbenetemben. Byul mindig is féltette Seo-t, hogy történik vele valami, mikor egyedül van, ezért igyekezett még a munkáját is mellőzve az iskolába kísérni, de most a kislány itt sétál előttem, teljesen egyedül.

Nem mozdultam, vártam, mikor vesz észre, de nem úgy reagált, ahogy az a fejemben lejátszódott. Szemei kikerekedtek, arca lesápadt, és egy fél lépést még hátrált is, mikor meg akartam szólítani. Miért fél tőlem? Byul mondott neki rólam valamit? Vagy talán Laya?

- Seo.. Ne félj, én vagyok. - elemeltem oldalara a kezem, nehogy még jobban megijedjen, de nem mertem lépni felé. Még azzal is, hogy csak ránéztem, miközben beszéltem hozzá azt értem el, hogy nagy ívben kikerült, majd válla fölött visszanézve rám futni kezdett a házuk felé. Valamiért ez jobban fájt, mint bármelyik kikosarazásom az életem során, amit kaptam. Seo-val mindig is jó volt a kapcsolatom, de most, hogy olyan idegenként kezelt, mint egy utcai tolvajt, kissé megrázott.

Messzebbről ugyan, de követtem a lányt. Igyekeztem az árnyékokban mozogni, és mikor visszanézett megálltam, nehogy a végén meghalljon. Bár ahhoz már tényleg abszolút hallás kellene. Mikor befordultunk az utcájukba, Seo nem be a házba, hanem Laya kocsijába szállt be és indultak el valahova. Byul még csak ki se tette a lábát a házból, én pedig nem értettem, miért a barátnőjével ment el a kislány, de nem aggódtam, elvégre jó kezekben van.

Bementem a kapun, mintha még mindig itt laknék, és bekopogtam a házba. Annyira pofátlan még én sem vagyok, hogy csak így betörjek. Pár perc próbálkozás után hallottam csak meg bentről mozgolódást, majd rögtön utána lenyomódott a kilincs, és Byul fogadott. Elég volt egy pillantás ahhoz, hogy megtudjam, Laya nem túlzott, mikor a történteket mesélte.

Byul olyan vékony volt, hogy azt már elmondani sem tudom, szinte látszottak a bordái. A kényelmes és általa úgy szeretett bő ruhák helyett most testhezálló póló és nadrág húzódott rajta. Szemei kissé karikásak voltak, arca megnyúlt, gondolom a hirtelen rohamú fogyástól. Nyakán egy nagy fehér gézlap éktelenkedett, ami rögtön aggódásra adott okot, mert olyat nem szoktak csak egy kis konyhai baleset miatt feltenni.

- Minho.. - ejtette ki halkan nevem, én pedig ismét felnéztem szemébe. Ködösek voltak, de ő nem úgy nézett rám, mint egy idegenre, pedig megérdemelném.

- Tudnánk.. Beszélni? - kérdeztem nyugodt hangon, de amint válaszolni akart volna, egy kéz fonódott a derekára, és kicsit hátrébb húzta a küszöbön álló lányt.

- Ki az, drágám? - Byul nem válaszolt, csak elfordította fejét, ezzel eltakarva arcát a mellette álló férfi pillantása elől, aki először őt, majd engem vizslatott. A lány teljesen megfeszült, szemei rémülettel teltek meg, ajkát pedig szorosan harapta be, hogy csöndbe tudjon maradni. - Áh, biztos te vagy az a Minho gyerek. - csettintett, miközben felém mutogatott. - Sajnos neked itt nincs már keresnivalód, úgyhogy megkérlek, hogy távozz a házamtól. - megragadta Byul kezét, és behúzta az ajtón, amit utána hangosan be is csapott az orrom előtt. Szerencsére további hangokat nem hallottam, így azt kizártam, hogy ezért, illetve miattam bántani fogja.

Tudtam, hogy tennem kell valamit, és most már megértettem Laya-t, mert a tehetetlenség érzése engem is a hatalmába kerített. Azt hiszem, meg kellene hallgatnom még egyszer a részleteket is, hogy ki tudjak valamit találni.