Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

31. fejezet

A hetek úgy robogtak el mellettünk, mint a reggeli gyors az állomáson. Észre se vettem, és mire kettőt pislantottam már karácsony reggele volt. Mondhatni nyugodtan teltek a napjaim, mivel Minho reggel egészen a bejárati ajtóig kísért, este pedig egy kis lefárasztó sétának elhozta magával Seo-t, így akkor is volt kíséretem. SoBin teljesen eltűnt, de nem akarok belegondolni, hogy hova. A lényeg, hogy nem ad hírt magáról, így biztonságban érzem magam otthon is, és az utcákon is.

A történtek után Minho eléggé öntörvényű, akaratos, és határozott lett, persze egy bizonyos keret között. Minden este nálam aludt, de az elején még nem ért hozzám, ahogy azt kértem tőle, csupán csak befeküdt mellém. Általában hozta a takaróját, hogy ne kelljen egyikünknek se fáznia, de ahogy látta, mennyire feloldódtam a jelenlétében, egyre közelebb húzódott, mígnem elérte nálam, hogy megengedjem neki az ölelést.

Szokatlan volt ennyi idő után ismét úgy aludni el, hogy ott van velem valaki, aki a karjaiban tart, akinek érzem a tenyerét a hátamon, és hallom a szíve ritmusát. Számomra ez adja a megnyugvást, így nem is utasítottam el azóta se, holott nincs köztünk semmit. Becsülöm, és köszönöm is neki, hogy egyszer sem próbálkozott semmivel, pedig lett volna rá alkalma.

A hó már belepett mindent, de továbbra sem állt meg. Nagy pelyhekben hullott a már lent levő rétegre, és nagyobbította azt meg egy új, és fehérebb réteggel, ami olyan érintetlen volt, mint egy gyerek lelke. Bárcsak, az enyém is ilyen lehetne..

Az egész hónapom arra ment rá, hogy kitaláljak valami jó ajándékot Minho-nak, de a végére olyan közhelyeset találtam, hogy félek odaadni neki. Kreatívnak gondoltam, mikor megláttam, de amint megvettem, és hazahoztam, belegondoltam, hogy még sosem adtam semmilyen ajándékot férfinek, így nem tudom, mennyire örülne neki.

Sokszor iszik teát, tejet, vagy csak szimplán kávét, de gondoltam veszek neki egy saját bögrét, azonban nem akármilyen olcsó, agyondíszítettet. Az egész fekete, de az anyaga olyan, mint az iskolai táblának, így lehet rá krétával rajzolni. Minden reggel mással tudja magát ,,ösztönözni" vagy jobb kedvre deríteni.

Seo-nak rajzkészletet vettem, mert az alap árához képest most viszonylag olcsó volt, és úgy néz ki, ez a hobbija végre megmarad, és jó is benne, tehát nem hagyhattam, hogy továbbra is márkátlan cuccokkal festegessen. Bár nagyon nem kellett volna ez a kiadás, mégsem fáj a szívem érte. Majd valahogy megoldom anélkül, hogy észrevegyék..

- Byul! - jött be Seo a szobába, egy lappal a kezében. Becsukta maga mögött az ajtót, majd felült mellém az ágyra, és egy tollat adott a kezembe. - Írd alá. - csillantak fel szemei, majd megfordította az általa készített rajzot. Először nem esett le, de a képen mi voltunk hárman. Én jobb oldalt, Minho rögtön mellettem, és középen volt ő, ahogy mi felemeljük, miközben sétálunk.

- Wow.. - képedtem el, mert ez nem olyan, mint amit én tudnék csinálni a pálcikaember effektussal, hanem egy - harmadikostól elvárható - szépen kidolgozott rajz. - Karácsonyra?

- Igen. - bólintott, majd elvette, miután ráfiraktottam a nevem, és visszafutott a szobájába. Minho kint volt a nappaliban, és próbálta rábeszélni az égősort, hogy kapcsoljon be, de ehhez szét kellett azt szednie, és most nem tudja, hogyan rakja vissza, de ahogy látom, jó úton jár.

Mire kiértem, a színes kis fények már belepték a fenyőt, amit ő hozatott valahonnan, a díszekkel együtt. Sosem volt ebben a házban fa, mert nem volt keretem venni, így inkább rajzoltunk egyet, és szabad képzeletből díszítettük fel. Mondjuk így visszagondolva elég vicces lett volna, ha azt átvittük volna a valóságba, és heringet akasztanánk rá.

- Szóval, már csak a Jesszuska kell, és bonthatunk is ajándékokat! - tette csípőre kezét a férfi, mire Seo bosszús tekintettel rápillantott, majd keresztbe fonta karjait.

- Már megbeszéltük, hogy az Jézuska!

- Tényleg? - gondolkodott el, majd felkapta a kislányt, és a kanapéig repítette, ahol ledobta őt, és a végében levő plédet ráterítette, hogy ne tudjon olyan könnyen kijönni alóla.

Este alig bírtam rávenni Seo-t, hogy aludjon el. Meg akarta várni az ajándékokat, még a hálóját is elővette, hogy levadászhassa azt, aki majd elhozza, de én nem engedtem neki, esti mese gyanánt pedig elmagyaráztam, mi lenne, ha elfogná őt, a többi gyerekkel. Szerencsére jó szíve van, így tudtam rá hatni, ezért is aludt el hamar, hogy előbb eljöjjön a reggel.

Mire kimentem a becsomagolt holmikkal, Minho már letette a sajátját alá, hasonlóan az enyémhez felcímkézve, majd rám nézett, és arrébb állt.

- Bevallom.. - kezdtem bele, ahogy felmérte az ő nevén levő csomagot. - Nem igazán tudtam dűlőre jutni, hogy mit is vehetnék neked, úgyhogy.. Lehet nem fog tetszeni.

- Az érzés kölcsönös. Sosem voltam jó az ajándékozásban. - vont vállat mosolyogva. Leoltotta a villanyt, amitől a szoba kellemes fényekkel telt meg az égőnek hála, majd mellém lépett, és derekamra fogva odahúzott magához. Fejem vállára hajtottam, ő pedig a fejemre, így néztük a fát. Bár meghitt és már-már varázslatos pillanatnak mondható volt ez, mégis ott volt bennem a tudat, hogy nem kellene hagynom. Túlságosan beleszerettem a férfibe, és félek, ha el kellene engednem, már nem menne. Ez nem szerelem szeretet, hanem valami sokkal másabb, sokkal mélyebb, és veszélyesebb. Félek, hogy már függök tőle, és mikor úgy dönt, hogy tovább áll, képtelen leszek elfelejteni őt. Pedig valami azt súgja, hogy hamarosan meg fog történni.

- Tudod, a nagymamáék vidéken laktak, és ott terjengett egy olyan babona, hogy ami karácsony estéjén játszódik le, azt el kell felejteni, mintha meg sem történt volna.  - elmosolyodtam ezen a képtelenségen, és eszembe jutott, hogy nekünk is van egy ilyenünk, csak épp az újév első napjával.

- Van valami, amit meg akarsz tenni úgy, hogy utána elfelejtsd? - húzódtam kicsit el tőle.

- Igen. Mivel ha ezt most teszem, nem sértek meg vele senkit.

- Akkor, bökd ki, mi az? - rántottam egyszerűen vállat, de ami ez után jött, az végképp meglepett, ugyanis abban a pillanatban minden megfordult a fejemben, csak ez nem.

Mikor kimondtam, vett egy nagy levegőt, mintha épp lemondana valamiről, vagy épp rávenné magát arra a dologra. Megfogta a vállamat, de rögtön utána visszahelyezte bal karját a csípőmre, míg a jobban a tarkómra fogott, hogy oda tudjon húzni magához. Nem volt erőszakos, heves, vagy durva, csak annyira lesokkolt, hogy ellenkezni sem volt időm, nehogy felfogni.

Lehunyta szemeit, majd ajkaival megtalálta az enyémet, amikkel először még nem tett semmit, de pár másodperc múlva elkezdte mozgatni, hogy elmélyítse, és ne olyan legyek, mintha a fallal csókolózna. Hagytam neki, mert még mindig tapasztalatlan vagyok ezen a téren, ám ahogy minél jobban préselt magához, úgy oldódtam fel én is, és martam párnáira.

Miért ne használhatnám ki? Miért kellene a most kezein egészen a nyakába kúszó kezeimet megakadályoznom abban, hogy felfedezze a férfi puha tincseit, és belemarkoljon, ahogy ő is teszi? Miért kellene magamban őrlődnöm ez miatt, ha ő is ugyan azt akarja, engem pedig felemészt az ajkai utáni sóvárgásom?

Nem futottam el, és nem is kerestem válaszokat, sem pedig kifogásokat. Csak hagytam, hogy a férfi által felhozott hevességem átvegye felettem az irányítást, és amilyen mohó és követelőző lett a csókja, úgy annyira adjam neki vissza.

Ahogyan mondta.. Reggelre elfelejtjük, mintha meg sem történt volna. Mintha az egész nem lett volna több, egy álomnál. Nincs megbántódás, sem bűntudat, egyszerűen csak minden menni fog onnan, ahol abbamaradt.