Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

48. fejezet

- De várjál már! Itt az volt, hogy negatív számnak kell kijönnie, akkor x nem lehet egyenlő kettővel! - csapott homlokon Byul, mikor a negyedik füzetlapot kezdtem el teleírni a Seo által megkérdezett feladat adataival. Egyszerűen nem bírunk rájönni, mi a halál akar ez lenni, mert a füzetbe még csak hasonló sincs. Az alapot szépen levezették, de ilyen összetettet csak a háziban adtak szerencsétleneknek.

- Akkor te hogyan csinálnád?

- Felszorzom mínusz egyel. - rántott vállat, én pedig ugyan azt a mozdulatot csináltam, amit az előbb ő, majd homlokon pöccintettem.

- Azt csak úgy nem lehet,

- Már miért ne lehetne?

- Elég! - csapott az asztalra Seo, aki vélhetőleg most unta meg az egészet, a piros fejéből kiindulva. Mind a ketten megrezdültünk, és mint a jól nevelt gyerekek, felé fordultunk, majd csöndben vártuk, az ítéletet. - Nem gond, ha nem csinálom meg, ez csak szorgalmi.

- Mi? - kérdeztük vissza egyszerre, mire a lány rámutatott egy aprócska jelre, ami mind a kettőnknek kimaradt az észlelésnél. A feladat be volt ugyan karikázva, de fölötte egy csillag volt rajzolva a ház helyett, így rögtön leesett, hogy a lánynak igaza van.

- Teljesen lefárasztottatok. Megyek aludni.

- Olvassak? - szólt utána Byul, Seo azonban csak átnézett a válla felett, és megrázta a fejét.

- Most... Megsértődött? - kérdeztem.

- Nem. Talált valami zenés játékot, amire el tud aludni. - olyan gyorsan felnőnek.. Már erre sincs szüksége. Mi lesz a következő? Negyedikes korában el akar majd költözni a férjéhez? Jesszusom, úgy beszélek, mint az apja, nekem mi bajom van?

Lehet, hogy amennyire jót tett Byul közérzetének és lényének ez az egy hónap, tőlem úgy szívta el azt a maradék kevés eszemet. De ez csekély áldozat volt, hiszen ismét láthatom a lánytól azt a felhőtlen mosolyt, amit már olyan régen nem mutatott meg. Titokban megbeszéltem Seo-val, hogy SoBin nevét ne ejtse ki Byul előtt, és elmagyaráztam neki, hogy miért ment el - természetesen hazudtam - majd Laya-t is megkértem, hogy többet ne hozza fel. Kell ez a fajta korlát Byul-nak, amíg teljesen jól nem lesz, mert azt végképp nem akarom, hogy visszaessen egy név miatt. Tudom, hogy néha feltörnek benne a gondolatok, az emlékek, amiket nem tud megemészteni a férfivel kapcsolatban, de ilyenkor ott vagyok neki, és elterelem a figyelmét, amennyire csak tudom.

Átengedtem az elsőbbséget neki, és amíg ő zuhanyozott, én gyors elmosogattam a háta mögött, hogy majd csak utána vegye le érte a fejem, és ne közbe. A múltkor is összevesztünk rajta. Azt vágta hozzám, hogy ha már én főzök, akkor hagyjak neki annyi női büszkeséget, hogy mosogathasson, én pedig jól kiröhögtem, és ledöntöttem az ágyra, majd kifutottam, és amíg ő észhez tért, én már rég a kanapén feküdtem, alvást szimulálva. Az ilyen kisebb poénok elengedhetetlenek az életünkbe, pláne most, hogy ismét egymásra kezdtünk hangolódni. Néha már azt is megengedi, hogy hátulról megöleljem, és egy kicsit úgy is maradjunk, de nem sokáig, mert mindig kitalál valamit. A munkában szerencsére nincs semmi gond, a lányok nek kérdezősködnek utána, elvégre semmi gyanúsat nem vettek észre az életében, ezért nem aggódom, hogy majd miattuk fog megtörni a szíve.

Amint kijött, egy sanda pillantással jelezte felém, hogy nem túl büszke rám, majd az ajtóhoz lépett, és bezárt azt. Kulcsra, riglizve. Minden egyes nap megteszi, sőt, még ki is néz az ablakon, mint valami paranoiás kisgyerek, aki fél a télapótól.

Megtorpan előttem, mikor észreveszi, hogy a kanapé előtt állok, és nézem őt. Ajkai elnyílnak egymástól, mondani akar valamit, mégis magába fojtja, és inkább összepréseli párnáit. Akaratlanul is rossz dolgok jutottak az eszembe, ahogy azt néztem, milyen kívánatosan rózsaszínek. A pólója hanyagul hullik le egyik vállárról, és mivel most zuhanyozott, tisztán látom, hogy nincs rajt melltartó. Tudom, hogy nem kellene, de már nem bírtam magammal, többet akartam belőle. Egy hónapig visszafogtam magam, és mikor megöleltem, alig bírtam őt elengedni, de neki úgy tűnik ez természetes és nem mozgat meg benne semmit, ezért tudnom kell.

Mielőtt ellenkezhetett volna, megragadtam a derekát, és magamhoz húzva csuklójánál elkapva rányomtam ajkam az övére. Kezét hátra feszítettem, de nem úgy, hogy fájjon neki, vagy ne tudjon szabadulni. Épp csak annyira, amennyire kellett.

Nagyot sóhajtott, majd bizonytalanul megmozdította ajkait, ami nekem elég volt arra, hogy ugyan azt tegyem vele, amit akkor, karácsony estéjén. Magányos nyelvem végre ismét táncba hívhatta övét, és új barátként üdvözölve vezette érzelmesebb csókba, mint eddig bármikor. Oldalra fordítottam fejem, hogy mélyebben tudjak hozzáférni, mire ő ujjait az enyémbe fúrta - még mindig a háta mögött - aprót szorított rajtuk.

- Állíts le.. - suttogtam ajkára, egy búcsú puszi keretében. - Nem akarlak elijeszteni magamtól. - mosolyodtam el keserédesen. Őszintén szólva képes lennék egész éjjel csókolni, még úgy is, hogy nem kaphatok többet ennél, de nem merem.

Halkan felnyög, mintha ő is sóvárogna, szemeiben pedig pont azt a megmagyarázhatatlanul bizonytalan, de mégis vad tüzet látom, ami most bennem is forrong. Kikapja enyéim közül a kezét, majd mellkasomra fog, és taszítani kezd, míg el nem érjük a kanapét, én pedig lábammal beleakadva a szélébe, hátra estem, vele együtt. Amint fejem tompán elérte az ülő párnákat, rögtön lecsapott rám, olyan hirtelenséggel, ahogy az előbb én rá, majd vad és gyors tempóba kezdi falni ajkaimat, ami teljesen beindít.

Egy pillanatra úgy érzem, visszakaptam azt a lányt, akit akkor éjjel csókoltam, ám ez a gondolatom hamar elszáll, mikor arcomon megérzek egy forró könnycseppet. Nem enged el, gyönge kezeivel próbálja lefogni az enyémet, mintha csak össze akarná illeszteni az ujjainkat, de én nem hagyom neki. Vállára fogom, majd eltolom épp annyira, hogy levegőhöz jussunk.

- Byul.. Nyugodj meg! - még így is érzem, hogyan remeg, és száguldozik a vére. Vajon mi forog a fejében ilyenkor? Mit akar nekem bizonyítani, miközben fél, nem csak tőlem, hanem magától, és ettől a dologtól is?

- Nem bírom! - fakad ki olyan hangosan, félő, hogy Seo is meghallja. - Mi a franc van velem? - néz rám, mintha tőlem kérdezné, de ezt inkább annak a felének szánja, amit ő is és én is keresünk magában. - Érezni akarom azt, amit te, a biztonságodat, amit adsz, de képtelen vagyok! A picsába is, el vagyok cseszve! - csap mellkasomra, majd lehajtja a fejét, így nem látom az arcát.

Lassan felülök, majd rögtön átfonom teste előtt a kezem, mivel már készült volna menekülni. Pár pillanatig feszegeti kezét, ezáltal az enyémet is, hátha elengedem, de eszem ágában sem volt. Most nem.

- Nincs semmi baj veled. Egy ilyen mindenkit megviselne, az pedig nem a te hibád, hogy így jön ki rajtad. - nem azt akartam ezzel mondani, hogy gyenge. Tudom, mennyire erős, elvégre most itt van, és bármennyire is irtózik ettől, próbál neki egy esélyt adni, még ha elég sajátos módon is. A gond az, hogy nem ad időt magának, sürgeti az elméjét a felejtésre, amit nem lehet erőszakkal elérni.

- Fáj.. Minden egyes kibaszott nap. - nézett fel rám, egy ártatlan kisgyerek tekintetével. Hihetetlen, hogy az éhes és vad anyatigrisből, milyen hirtelen tud átváltani szelíd jámbor kölyökké.

- Tudom. Nem fogok hazudni, fog is. De, ha meg tudsz vele békélni, majd enyhülni fog. Csak el kell engedned, ahhoz pedig nagyon sok idő kell. - hogy is ne tudnám? Említettem neki, hogy volt egy nő az életemben, aki kikosarazott. Bár belőlünk senki se nézné ki, de nekünk is fáj, ha elvesztünk valakit, akihez nagy reményeket fűztünk. Én is ugyan olyan pocsékul éreztem magam, mint Byul, csak annyi kivétellel, hogy az a történet nem volt ennyire durva. SoBin olyan sebeket ejtett a lányon, amit talán sose fogok tudni rendesen begyógyítani, éppen ezért bosszant a dolog.

- Kurvára elegem van ebből.. - halkan megnevetem ezt a megnyilvánulását, majd bedöntöm magam mellé, a belső oldalra, és felé fordulva karolom ismét át, hogy közelebb csúszhassak, a szűk kanapén.

- Szeretem, mikor káromkodsz. - nem akartam ott aludni vele, csak egy kicsit így maradni, hogy érezhessem még a közelségét, de ha jól sejtem nagyjából egy időben nyomhatott el minket az álom, ugyanis se ő, sem én nem mozdultunk onnantól kezdve, egészen reggelig.