Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

30. fejezet

Kopogásra lettem figyelmes, ezért felültem az ágyon, és az ajtó felé szegeztem tekintetem, miközben behívtam az illetőt. Tudtam, hogy Minho az, mégis felsóhajtottam, mikor megláttam őt.

- Seo elaludt. - mondta, miközben bezárta az ajtót, ezzel ismét sötétségbe borítva a szobát. Hangja halk volt, pedig nem lehet innen áthallani a másik szobába, léptei pedig lassúak, és kimértek.

- Köszönöm.. És ne haragudj.

- Én nem haragszom Byul, hanem aggódok. Mi történik veled? Alig eszel, zaklatott vagy, és szokatlanul csendes.

- Csak.. - pillantottam el róla abban reménykedve, hogy szeme még nem szokott hozzá annyira a sötéthez, hogy észrevegye.

- Ne! - emelte fel ujját ajkam elé, hogy csendre intsen. - Ha megint ki akarsz találni valami hazugságot, akkor inkább meg se szólalj, mert arra nem vagyok kíváncsi.

- Sajnálom.. - szegtem le fejem, majd gyors letöröltem egy rakoncátlanul kibuggyanó könnycseppet. Ma már harmadjára sírom el magam, és egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni nekik. Felhúztam magamhoz a takarót, hogy azzal törölgessem arcom, mire Minho egy hirtelen, gyors, de ezektől függetlenül gyengéd karmozdulattal magához húzott. Keze a hátamat fogta, úgy tartott, míg a másik a fejemnél simogatott lágyan, és óvatosan.

- Mond el. Hátha tudok segíteni. - kérte halkan. Fejem a mellkasán pihent, így hallottam minden egyes dobbanását szívének, amitől hamar megnyugodtam de tudtam, hogy amint mesélni kezdek, megint zaklatottá fogok válni.

- Van egy srác, akivel jártam pár.. Évig. De nem működtek a dolgok, ezért otthagytam, és most.. Újra megtalált, és a fejébe vette, hogy elölről kezdi az egészet.

- Mit?

- Úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával. Hozzám se ért, mert félt, hogy bajom lesz, csak védett, még a naptól is. Akkoriban ez tetszett, mert ilyen kapcsolatra vágytam, de ahogy jobban megismertem rájöttem, hogy nem ép elméjű. Megbolondult már attól is, ha ránéztem valakire. Nem tetszettek vele a dolgok, hogy velem van, de mégsem érzem a jelenlétét, ezért szakítani akartam, de mikor ezt felhoztam, mintha meg sem hallotta volna. Ezért írtam neki egy levelet, és elmentem onnan. - de most megint rám talált, és ha ez újra kezdődik, akkor engem a zárt osztályon fognak kezelni.

- Ez az, aki miatt sírtál, mikor Neullal beszélgetett?

- Miért láttad azt? - tettem fel vékony hangom kérdésem, majd vettem egy nagy levegőt, és kicsit elhúzódtam tőle. Miért jegyezte meg?

- Jókor voltam jó helyen. - rántott vállat. - Miért nem jelented?

- Mert nincs bizonyítékom. Semmi. - ráztam meg fejem. Ha tehettem volna, ha lett volna lehetőségem, már rég rács mögött ülne, vagy legalábbis nem jöhetne a közelembe, a távol tartási végzés miatt.

- Kitalálunk valamit. Nem fogom hagyni, hogy ezt csinálja veled, mert a végén megőrülsz.

- Már így is túl sok mindent tettél értem. - húzódtam lel tőle.

- Mondja ezt a lány, aki befogadott egy idegent. - tette hozzá, amitől egy halvány mosoly húzódott arcomra. Igaza van, tényleg nagy felelőtlenség volt tőlem, de nem bántam meg. Lehet jobb lett, hogy elmondtam neki, mert ha magamban kellene tartanom felrobbannék. Laya pedig nem tudna mit kezdeni vele, így olyan lenne, mintha el se mondtam volna neki. - Itt maradjak éjszakára?

- Nem kell. - ráztam meg fejem, majd megigazítottam a takarómat, mert kezdett fázni a lábam.

- Majd jössz te? - nevetett fel, mire hátra nyúltam, és megmarkolva a párnámat a fejéhez vágtam. Mivel nem számított rá, így betaláltam a fejét, amitől hátra borult, és kiterülve azt játszotta, hogy meghalt, mint amit Seo szokott. - Nem fogok csinálni semmit. - nézett rám. Nem tudom, hogy a sötéttől, vagy a fáradtságtól, de tekintetében most enyhe csillogást láttam, ami keveredett valami megmagyarázhatatlannal, így még titokzatosabbá téve a férfit.

Mivel ő az ágyon keresztbe feküdt, így sehogy se lett volna esélyem betakarni, ezért megfordultam és, hogy ne lógjon le a lábam, magzatpózban mellé araszoltam, miközben átdobtam rajta a takarót. Nem simultam hozzá, mint akkor a kanapén, pár centi elválasztott minket, amit most frusztrálónak találtam, de nem volt annyi bátorságom, hogy most odabújjak, mivel ébren volt.

- Ezek szerint maradok. - nevetett fel, majd vett egy nagy levegőt, és ő is felém fordult.

- Csak, hogy tudd, tudom, hova kell rúgni, ha próbálkoznál. - elmosolyodott, majd kezét átdobta derekamon, és úgy magához rántott, hogy fejem ismételten találkozott mellkasával. Ennyit arról, hogy nem csinál semmit.

- Abban nem kételkedem. - jelentette ki, még mindig vidám hangvétellel, ezek után pedig nem hallottam mást, csak az egyenletes szuszogását. Hogy képes valaki két másodpercen belül elaludni?

-----------------------

- Szóval, az az ember nálatok lakik. Ez több, mit sok! - háborodott fel. Már egy ideje észrevettem, hogy figyel, de mivel AhRo itt van a mellettem levő sorban, így nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Félek, hogy mit fog tenni, vagy mondani, de nem retteghetek tőle annyira, hogy ez befolyásolja a munkámat.

- Semmi közöd az életemhez. - háttal álltam neki, de épp annyira, hogy ha nyúlna felém, el tudjak lépni. Lenéztem a kosarába, amiben ismételten csak egy dolog volt, most azonban ez egy dobozos tej volt. Bárcsak laktóz érzékeny lenne, és véletlenül egy napon enné meg a múltkor vett sajtot, és inna utána tejet!

- Látom harapós kedvedben vagy. Akkor majd kifaggatlak hazafele menet. Ne aggódj, most nem hagylak elszökni. - ezek szerint tényleg ő volt.. Te jó ég, most pedig lehet, hogy itt fog végig várni a hátsó ajtónál!

Szerencsére most kivételesen elment, és ha jól láttam a kasszák felé, úgyhogy a nap további részében nem kell attól tartanom, hogy melyik sarokban fogok belefordulni. Igyekeztem most is emberek környékén lenni, és felejteni a hűvös szavait, amik minden percben egyre hangosabban csengtek gondolataimban.

Azonban hamar el kellett jönnie az estének, valamint a zárórának, mivel nem vártam. Persze, ha sietnem kellett volna haza, most még csak dél lenne, de ezt már megszoktam. Valahogy túl fogom élni, és hazajutok. Elvégre csak nem rabolna el az utcán..

Átöltöztem, majd a hátsó bejárat helyett inkább a többiekkel mentem ki, hogy addig is velem legyenek, ám mikor mindenki balra fordult, nekem pedig jobbra kellett volna, elfogott a borzongás, és megálltam. Néztem, ahogy a többiek együtt tűnnek el az utca végén, engem pedig vár egy borzalmakkal teli tíz perc, amíg hazaérek. Sóhajtottam egyet, majd megfordultam, de akit megláttam, arra végképp nem számítottam ebben a pillanatban.

Seo hatalmas mosollyal az arcán indult meg felém futva és ugrott a karjaimba, miközben valaki hátulról, zsebre dugott kezekkel követte őt. Gondolni sem akartam rá, hogy talán SoBin az, mert amint megláttam azt a kedves arcot, aki elém állt, a szívem rögtön megnyugodott. Letettem Seo-t, majd mindenféle gondolkodás nélkül pipiskedtem fel hozzá, hogy nyakát körbe tudjam fonni kezeimmel.

Kicsit talán meglepődhetett, hiszen csak másodpercek után ölelt vissza, és simogatta meg hátamat, miközben halkan felnevetett. Seo megfogta a kezem, ahogy Minho is, és úgy indultunk haza a sötétben, ami most egyáltalán nem zavart. Nem akartam arra gondolni, hogy most úgy nézhetek ki, mint egy celeb, akit még a széltől is óvni kell. Erre volt szükségem, hogy valaki végig itt legyen mellettem, és még ha az a félőrült itt is van valahol, akkor se tudjon a közelembe jönni. Minho meghallotta ezt a segélykérésemet, és jött, hogy megmentsen.