Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

10. fejezet

Byul pov's

- Neul, beszélhetnénk? - léptem a lány mellé, aki annyira megijedt tőlem, és a hirtelenségemtől, hogy majdnem eldobta a kezében levő készüléket. Sóhajtott párat, majd felém pillantva gyorsan bólintott egyet, de nem szentelt nekem teljes figyelmet, mivel haladni akart azzal a temérdek munkával, amije még hátra volt. - Csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért nem jöttem, mikor hívtál. Biztos kellemetlen helyzetbe hoztalak.

- Nos, igen. - válaszolta keményen, és szárazan. - A vásárló nagyon ideges volt, hogy nem jelentél meg. - halványan bólogatni kezdtem, majd lehajtottam a fejem, és meghajoltam előtte, ő azonban leengedte teste mellé kezeit, és felém fordult.

- Egyetlen egy dolog miatt nem tudok rád haragudni. Az a pasas.. - szemeivel oldalra pillantott, mintha keresné a megfelelő szavakat, amik nem akarnak az eszébe jutni. - Nagyon fura volt. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám, hogy egy bérgyilkos akart veled találkozni. A stílusa, és a modora is kissé sajátos volt. Ismered őt, ugye? - esett le neki rögtön, amint elmondta ezeket a dolgokat.

- Legyen elég annyi, hogy nem komplett a csávó. - emelte fel magam elé kezeimet. Szerintem jobban jár, ha nem megyek bele a részletekbe. - Nem akarok vele még egyszer találkozni, ezért is fordultam el, mikor megláttam, hogy vele beszélgetsz.

- Akkor majd legközelebb nyugodt szívvel küldöm el másfele. - rántott vállat immáron mosolyogva, majd visszafordult a munkájához. Megköszöntem nek, hogy megértette a helyzetemet, sőt, még segíteni is fog, ha megint felmerülne, és én is vissza igyekeztem a raktár bejáratához, elvégre ma oda vagyok beosztva. El sem tudom mondani, mennyire utálok ott hátul lenni.

Épp a dobozokat nyitogattam a késemmel, hogy könnyebb legyen átlátnom, mit hova kell pakolni, mikor egy ismerős hang kezdett visszhangozni a teremben. Minho a nevemet mondogatta, nekem pedig eszem ágában sem volt válaszolni neki, ezért úgy tettem, mintha nem hallanám őt, és folytattam tovább a vagdosást.

- Oh, hát itt vagy. - fordult be abba a sorba, ahol én voltam. Sóhajtottam egyet, és felállva kiroppantottam elgémberedett hátamat, majd megforgattam kicsit az oldalam, és csak utána néztem a férfire. - Miért nem szóltál?

- Megtaláltál nem? - pillantottam fel rá, majd inkább továbbra is a polcokat bámultam. A rajtuk levő por sokkal inkább érdekelte a fantáziámat, mint Minho arcberendezése.

- Pukkancs. - motyogta orra alatt, mintha én itt se lennék. Felél kaptam tekintetem, de mielőtt visszavágattam volna valamit, az arcomba nyomott egy kartont, valamint egy tollat. A lapon, ahogy végigmértem, mindenkinek ott virított az aláírása, kivéve az enyém. Kérdő tekintettel próbáltam meg kitalálni a fent látható két mondatból, hogy mi lehet ez, de elképzelésem se volt, viszont muszáj voltam én is aláírni, elvégre a főnök pecsétje van a lap alján. - Köszi. - vette el mosolyogva tőlem a lapot.

- Van mit. - vágtam neki vissza, majd belerúgtam az üres dobozba, hogy a másik mellett kössön ki, és egymásba tettem őket. Ezeket, majd ha rendszereztem, előre kellene vinni a háztartási részlegünkre.

- Oldódj már fel egy kicsit! Mindenkivel kedves vagy, csak velem nem.

- Szerinted véletlen? - nevettem fel gúnyosan, és cseppet sem hatott meg a tekintete, amikkel rossz érzetet akart kelteni bennem.

- Azt akarod, hogy én is bunkó legyek veled?

- Kérlek. Nem elég, hogy idegesítesz? - kérdeztem vissza, immáron háttal neki. Azt gondolta, ha látja, hogy dolgozok, akkor hamarabb lekopik, de mivel férfiből van, ez már az elején bukott ügy volt.

- Pedig mikor velem voltál máshogy viselkedtél. - kezeim megálltak a levegőben, légzésem pedig gyorsulni kezdett. Kissé megijedtem attól a hangszínváltástól, amit most hallottam tőle. Szemei elmélyültek, és olyan feketén csillogtak le rám, mintha magukba akarnának szippantani. Leült elém törökülésbe, így nekem kellett lenéznem rá, míg ő töretlen és túlzottan magabiztos mosollyal az arcán kémlelt. Mintha két teljesen különböző férfivel találkoztam volna. - Akkor vadabb voltál, de a jobbik értelemben. - elhúztam a számat, és igyekeztem nem rá figyelni, de ez őt nem érdekelte, tovább folytatta. - Azonban volt egy dolog, ami feltűnt. Nem akartál elmenni. Először azt hittem azért mondod, mert nem tudlak a csúcsra vinni, de aztán bejelentetted, hogy csak én menjek el, téged meg hagyjalak. És ha ez nem lenne meglepő, utána kiderült, hogy szűz is voltál. Ezt nem igazán tudom összerakni.

- Befognád? - vágtam hozzá megint az üres dobozt, amiből most pakoltam ki. - Be voltam baszva, azt se tudtam, mit csinálok. Megtennéd nekem, van bennem annyi emberség, hogy nem hozod fel még egyszer ezt a témát?

- Persze. - vont vállat, majd teljes nyugodtsággal letette a dobozt oda, ahonnan felkaptam. - Ha te is képes vagy elfelejteni, és nem viselkedsz úgy velem, mint egy darab ronggyal.

- Akkor inkább ne is szólj hozzám! - megfordultam, és átcammogtam a másik sorba, hogy ne kelljen látnom. Bíztam benne, hogy nem jön utánam, és nagyot sóhajtottam, mikor kis idő után meghallottam az ajtó becsukódásának hangját, ami azt jelezte, hogy a férfi kiment. Eszem eldobom, hogy ilyenekre emlékszik úgy, hogy ú is részeg volt, ráadásul még fel is hozza! Ha tudja, hogy ilyen vagyok, akkor minek provokál?

Miután lenyugodtam, és átgondoltam a helyzetet rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Lehetne bennem legalább annyi tartás, hogy nem hozom össze a magánéletemet a munkámmal. Biztosan kibírom, hogy itt úgy viselkedek vele, mintha mi sem történt volna, de kint meg nagyban elkerülöm, ha esetleg szembe jön velem az utcán.

Ezzel az elhatározással léptem be a vásárló térre, és fordultam az öltözők felé. Nagyon szomjas lettem, az innivalómat pedig a szekrényemben hagytam, így adtam magamnak egy öt perces szünetet, amíg kielégítem ezt az igényemet.

Ahogy haladtam a bolt vége felé, feltűnt egy feketébe öltözött, sapkás férfi, aki kimért léptekkel közelítette meg a személyzeti ajtót, majd mintha ez természetes lenne, lenyomta a kilincset, és belépett. Lépteimet megszaporáztam, és amint a háta mögé értem, kihasználva a meglepetés erejét ráordítottam.

- Elnézést! - látszólag megrezzent, ám mikor felém fordult, nem tudtam kivenni semmit az arcáról, mivel egy aránytalanul nagy napszemüveg takarta. - Ide tilos belépni, ha nem dolgozik itt.

- Oh, értem. Elnézést. - hadarta el, majd lejjebb húzta a sapka peremét a homlokáig, és sarkon fordulva elsétált. Addig nem mozdultam el onnan, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy valóban lelépett az ajtó közeléből, majd leellenőriztem a számkódos panelt, mivel arra gyanakodtam, hogy elromlott. De mivel tökéletesen nyílott és zárult, ezért megrántva vállam elengedtem a témát, hogy biztosan csak rosszul csukta be az, aki utoljára bent járt.