Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

13. fejezet

A kemény hetet lezárva, a vasárnapot végigpihenve, teljes erőbedobással kezdhettünk neki egy teljesen új hétnek. Természetesen senki sem ilyen lelkes, mint ahogy én azt leírtam, de mennyivel jobb már ilyenre gondolni, miközben már megint ugyan azokat a dobozokat pakolod, amelyeket három nappal ezelőtt?

Alig vártam, hogy otthon lehessek, elvégre tegnap megint voltam vásárolni, és nem mondtam el Seo-nak a nagy hírt, hogy már csak pár darab matrica kell, és hazahozom neki a plüss kutyát. Remélem, kitart addig a készlet, és nem kell üres hazugságokkal hitegetnem, mert utálom, mikor sír. Most azonban csak arra vágyom, hogy túléljem ezt a napot. Még nincs négy óra se, de én már vagy hatodjára szédültem meg és estem majdnem össze, a nap folyamán.

Sokszor meg kellett állnom, és volt, hogy percekig nem láttam semmit, csak fekete hangyákat. Szerencsére ma mindenki mellőzött, így nem kellett megerőltetnem magam a vásárlónak, aki csak annyit lát belőlem, hogy egyik szemem a lámpát, másik meg a padlót bámulja.

Épp egy ilyen kapott el megint, mikor befordultam az utolsó előtti sorba, mivel Neul otthagyott egy félig kipakolt dobozt, amit én fogok folytatni. Kezemmel oldalra kaptam, hogy megtartsam magam, de nem tudtam, hova is kellene nyúlnom, ezért csak a levegőben hadonásztam, miközben egyre csak vesztettem az egyensúlyomból. Testem egy pillanat alatt adta át magát a gravitációnak, ami egyre csak húzott le a föld felé, de a hideg és kemény felület helyett meleg kezekbe huppantam, amik a vállamnál fogva tartottak lábon.

Mire kitisztult a látásom, és hátra tudtam volna nézni, hogy ki is volt a megmentőm, egy kéz csapódott elnyílt ajkaimra, és bedobott számba egy apró tablettát, ami azonnal oldódni kezdett. Nem ijedtem meg, elvégre ismerős volt az íz. Elléptem tőle, majd nagy szemekkel pislogtam az előttem álló barátnőmre, aki megvető pillantásokkal mérte fel, hogy lenyelem-e a csokoládé ízű tablettát.

- Meg akarod várni, hogy összeess? - mordult fel rám, mire léptem egyet hátra, és kérdő tekintettel az arcomra mutattam.

- Ez meg mi volt?

- Vas tabletta. - felelte ridegen, amolyan ,,tudom, hogy terelni akarod a szót" fejjel. Belenyúlt táskájába, és elővette a dobozát, amit rögtön hozzám vágott.  - Ha nem fogadod el, lenyomom így a torkodon. - biccentett a kezemben levő dolog felé, mire én csak meghajoltam, hogy megköszönjem, és inkább zsebre vágtam.

- Amúgy, mit keresel itt? - indultunk el a dobozok felé, ami a sor másik oldalán várt rám.

- Nem fogod elhinni, vásárolni jöttem. Csak most ide volt kedvem jönni, mert itt nagyobb a választék, és-

- Fogd már be a pofád! - Laya azonnal elhalkult, habár nem neki szóltak a durva szavak. A mellettünk levő sorban két férfi hangjára lettünk figyelmesek, ahogy egyre hangosabban kiabálnak egymással, Cipőjük nyikorgása, amit valószínűleg a hárítás miatt adott ki a csúszós padlón szinte felszántotta a halló járataimat, olyan közelinek hallottam magamhoz.

Nem akartam nagy figyelmet szentelni rájuk, bár nekem lett volna feladatom, mint itt dolgozó, hogy megnézzem, minden rendben van e velük. Ehelyett inkább Laya felé fordultam, és már épp javasolni akartam, hogy menjünk tovább, de megszólalni se volt időm, olyan gyorsan történtek a dolgok.

Az előttünk levő sor, egy hatalmas és tompa puffanás után dőlni kezdett, egyenesen felénk, miközben a rajta levő holmik a földre csattanva törtek szét. Löktem egyet Laya-n, majd rákiabáltam, hogy fusson. Szerencsére azonnal kapcsolt, így tudván, hogy ő gyorsabb, megragadta a kezem, és húzni kezdett maga után.

A tabletta valószínűleg még nem fejtette ki a hatását, mivel ahogy közeledtünk a sor végéhez, úgy homályosodott el a látásom is. A fölénk tornyosuló polc egyre csak közeledett, nagy árnyékot vetve ránk, és tudtam, hogy ebből hatalmas baj lesz, mert én nem fogok a végére érni időben. Észrevettem, hogy én csak hátráltatom a másik lány menekülését, így nagyot rántva a kezemen meglöktem őt hátulról. Bár elesett, de ott, ahol földet ért már nem lehetett baja attól, hogy esetleg ráborulna.

Szemeim lecsukódtak a nagy feketeség miatt, ami elé tárulkozott, én pedig térdre rogytam, miközben a fejemhez kaptam, amit ólomsúlyúnak éreztem. Kezeimet magam elé emeltem, hogy tompítsa a fájdalmat, ami valószínűleg pár másodpercen belül beüt, de nem történt semmi, az ijesztő hangokon kívül.

Kinyitottam a szemem, de nem akartam neki hinni, mikor a semmiből előbukkanó Minho-t láttam meg fölöttem, ahogy hátával próbálta felfogni a polc széleit. A másikra borulva a fal által álltak meg, szerencsére úgy, hogy nem gyűrtek maguk alá, így volt időnk megnyugodni, és végiggondolni, hogyan másszunk ki innen úgy, hogy ne érjünk hozzá semmihez.

Minho vállaira fogtam, akinek szemei erősen szorultak össze, de amint ujjam egy kicsit is megérintette felszisszent, én pedig ijedten kaptam vissza magamhoz kezeimet, elvégre fájdalma okoztam neki már ettől.

- Valaki hívja a mentőket! - kiáltottam kifelé remélve, hogy Laya nincs annyira sokkos állapotban, hogy ne halljon meg engem. Nagyon megijedtem, ezért alig bírtam kapkodni a levegőmet, ami nem akart a tüdőmbe áramlani.

- Minek? - nyomta fel magát Minho, majd kimászott, és felém nyújtotta a kezét. Hezitálva, de elfogadtam a segítségét, így ki tudott onnan húzni sértetlenül. - Ne bolygassuk őket. - jelentette be halkan, majd elindult a hátsó öltöző ajtaja felé. A földön ülve, nem tudtam Laya-ra figyelni, aki épp engem kérdezgetett, hogy jól vagyok-e. Végig a férfi távolodó alakját figyeltem, aki ökölbe szorított kezekkel, bal lábára sántítva lépett be az öltöző ajtón. Mielőtt becsukhatta volna láttam, amint megszédülve a föld felé kapja a kezeit, így felálltam, és Laya felé pillantva - aki csak biccentett egyet - elindultam hozzá remélve, hogy nem zárja magára a helyiséget.

Feltéptem az ajtót, és úgy rontottam be hozzá, tekintetemmel őt keresve. Az egyik szekrény előtt állt, majd mikor meghallotta az ajtó becsukódásának hangját felém fordult. Szemeiben most semmilyen színt nem láttam, mintha nem is az a férfi lenne előttem, akit megismertem, aki idegesít, és akivel nem tudok mit kezdeni, mert utálnom kellene, mégsem teszem. Ez amolyan álutálat a részemről, ami a gyengeségem jele.

- Mit szeretnél? - kérdezte komolyan, olyan érzetet keltve, mintha nem tetszene neki a jelenlétem.

- Jól vagy? - sütöttem le szemem és kérdeztem meg a tőlem teljető leghalkabb hangon. Ha nem akar válaszolni, úgyis faképnél hagy.

Sóhajtott egyet, majd meghallottam cipőjének kopogását, ahogy egyre csak hangosodik, miközben közeledik felém. Nem tudtam hátrálni az ajtó miatt, ezért csak némán vártam, mit akar csinálni. Felemelte kezét, majd derekam két oldala mellett helyezte a falra, fejével pedig a vállamra borult, hogy homlokát azon támaszthassa.

- Egy nyomorult polc nem fog ki rajtam. Csak megijedtem, hogy bajod esik. - hiszen nem is vagyok senkid, hogy félts. Miért aggódtál, mikor én úgy és akkor taszítanálak el magamtól, ahogy és amikor csak tudnálak?

Falon levő kezei rásimultak oldalamra, majd be a hátamhoz, hogy magához tudjon vonni, ezáltal kényelmesebb lett a fejének. Kezeimet, amik eddig a levegőben voltak letettem vállára és fejére, mikor beismertem magamnak, hogy nem akar ő semmit, csak megnyugodni.

Ujjaim mikor találkoztak tincsei puhaságával, egy meleg és nedves anyag folyt rájuk, ami azonnal feltűnt, így oda pillantottam, és felemeltem, hogy rálássak.

- Minho! - remegett meg a hangom, ahogy észrevettem a piros színt, ami nagy cseppben folyt le a tenyeremen. Lassan eltolt magától, majd lenézett rám, és egy erőtlen mosollyal, lágyan megsimogatta a fejem, ahogy én is tettem volna az övével.

- Sajnálom. - mondta, majd elfordult, és bement a mosdóba, amit magára zárt, és megnyitotta a csapot.

Hibákért elnézést 🤣😋💕