Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

22. fejezet

Seo és Min a libikókát választották első állomásnak, amit természetesen nem rendeltetésszerűen használtak, hanem inkább felmásztak, egészen a közepéig, majd kézen fogva egymásba kapaszkodva araszoltak át a másik oldalra, míg a játék átbillent.

- Kérdezni akartam, csak nem előtte.. - kezdett bele kicsit visszavéve a hangjából, nehogy meghallják. - Seo képben van a betegségével?

- Persze. - vontam vállat. Látta őt már orvos, hiszen megijedtem, mikor egy időben semmit se tudtam tenni az ellen, hogy egy nap ne ájuljon be többször, így elvittem őt egy kivizsgálásra, és a férfi volt olyan rendes, hogy ellátott pár tanáccsal. - Nem nagyon foglalkoztatja. - vagy legalább is nem mutatja ki. A tanároktól néha hallom, hogy órán megint bealudt, de mivel tudják, hogy miért történik ez, így nem büntetik meg vagy szállnak rá szerencsétlen lányra. Még az a kedves kolléga se, akinek már a gondolatától is agybajt kapok.

- Ő amúgy a húgod? Nem hasonlítotok..

- Mert nem az. - nevettem fel, majd hátralöktem magam, és lábammal egyre magasabbra kezdtem lengeni, hogy valami izgalmas is legyen benne. - Igazából az unokahúgom, csak miután keresztanyámék meghaltak, hozzám került.

- Miért pont hozzád?  - lepődött meg. Sóhajtottam egyet, és megálltam, miközben az eget kémleltem. Nem egy vidám téma, és nem hiszem, hogy ezzel kellene elrontani ezt a szép napot, de válaszolni akarok neki. Nem vagyok már olyan gyenge, mint egykor. Ráadásul nincs ebben semmi tragikus, elvégre egyszer mindenkit utolér a halál.

- Én vagyok az egyetlen cselekvőképes családtagja. - mosolyodtam el, nehogy azt higgye, hogy elérzékenyültem. Nem vártam meg, míg megkérdezi, inkább saját magam avattam be a múltam részleteibe. - Elég késői gyerek voltam, így mostanra apám az öregotthonba éli mindennapjait. - ahova saját maga vonult be annak érdekében, hogy ,,ne lógjon a család nyakán". Mindig is öntörvényű, de tiszta lelkű ember volt, aki megdolgozott azért, ami neki kell és nem szerette, ha másoktól függ. - Anyám pedig.. Beteges természet volt, így hamar elhunyt.

- Ne haragudj.. - ránéztem az aggódó tekintetű férfire, majd megráztam a fejem, miközben tovább mosolyogtam.

- Nincs ebben semmi. Már feldolgoztam, elvégre ez a természetes.

- De gondolom, édesapádat látogatod még..

- Már.. - kezdtem bele egy nagy sóhajjal, ami elnyomta a többi feltörni vágyó szavakat. - Már nem ismerne meg, ha elé állnék, így pár éve nem találkoztunk. - csend állt be kettőnk között. Én Seoékat figyeltem, ő pedig a földet bámulta. - Na és a te szüleid? - vetettem fel az újabb kérdést remélve, hogy neki nem hasonlóan szomorkás a története. Az csak rontott volna a már alapból megölt hangulatnak.

- Apám egy vállalat igazgatója, anyám pedig ingatlanokkal foglalkozik. Nem sűrűn találkozunk, mivel a szomszéd város másik felében laknak jelenleg.

- Akkor minek költöztél ide? - Minho egy pillanatra teljesen lefagyott, majd egy keserédes mosolyt kúszott fel arcára, miközben úgy tűnt, mintha átsuhant volna valami a gondolatán.

- Kalandvágyból. Egy gyerekkori szerelmem után, akitől életem első pofonját kaptam. - nem tudtam eldönteni, hogy itt képletesen, vagy ténylegesen kell érteni a pofont. Annyira kikosarazta, hogy az már fájt neki, vagy olyan bunkó volt vele, hogy a lány nem bírta?

Nem kérdezgettem másról, mert már túl erőltetettnek gondoltam. Megvártuk, míg Seo kijátssza magát, majd hazaindultunk, elvégre ebédidő volt. Fogalmam sincs, mit fogok főzni, mivel nincs otthon semmi, ezért amint hazaértem benéztem a hűtőbe, és igyekeztem kitalálni, hogy mégis mit tudnék készíteni.