Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

53. fejezet

- Ha megjöttünk, tarthatnánk egy dupla randit. - ajánlotta fel, valahol az autópályán kóvályogva Minho, miközben ő a táblákat nézegette, én pedig a GPS-t, ami nem akarta fogni a jelet, ezért nem tudtuk, hogy hol járunk.

- Azt hittem a te szüleidhez megyünk. Miért nem tudod, hogy hol laknak?

- Tudom, csak azt olvastam, hogy dugó van a városba, és erre gyorsabb lenne kerülni. - rántott vállat, majd beleállt a fékbe. Az arcomnak a műszerfallal való találkozását egyedül a bekötött biztonsági övem védelmének köszönhetem, ami megtartotta az előre csukló testemet, de az ellen nem tudott mit tenni, hogy ne dőljek neki a férfinek, mikor ő kanyarodva lehajtott a pályáról.

- Jesszus, neked, hogy lett meg a jogsid?

- Jó gyorsan. - nevetett fel, én pedig hátra néztem a mögöttem alvó lányra, hogy ő is be van e kötve, mielőtt még kirepülnénk a szélvédőn. - Mindjárt ott vagyunk. - jelentette ki, majd megállt - mivel mögöttünk nem jött senki, így nem zavartunk vele másokat a közlekedésben - és a táblákat kezdte nézegetni, hogy merre is kell fordulni, a négy út közül.

- Azt azért megismered, hogy melyik házban laknak, ugye?

- Talán. - nézett rám komoly, ámde kétségbeesett fejjel, majd jobbnak látta, ha bedugja a fülét, és felhívva az édesanyját megkérdezi, hogy hol is laknak. A szíve már akkor a torkomban dobogott, mikor elindultunk, de az út során valahogy lenyelhettem, mert most nem azért érzem, mert ideges lennék.

Mikor leparkoltunk, hátra simítottam kócos tincseimet, és kikötve magam kiszálltam a levegőre, hogy még mielőtt jobban beállt volna a hátam, ki tudjam roppantani.

- Majd este foglalkozok vele. - suttogta át a kocsi másik oldaláról, én pedig idegesen kezdtem jobbra-balra kapkodni a fejem felmérve, hogy vajon hányan hallották meg.

Minho felkeltette Seo-t, aki kikapta a táskáját maga mellől, majd mint egy kilőtt puska golyó, elszaladt egyenesen a bejáratig, ahol pedig megállva visszanézett ránk, amolyan ,,mire vártok még" nézéssel. Bárcsak én is ilyen gondtalan lehetnék, de most valahogy ismét visszamászott az a gombóc a torkomba, és nem hagyja, hogy megmozduljak.

- Hé. - lépett mellém Minho, megfogva a kezem. - Nyugi, nem fognak megenni. Ma egyikük sem dolgozott, így nem lesznek fáradtak, hogy bunkókká váljanak. Nincs mitől tartanod. - nem nyugodtam meg, de bólintottam egyet, és mivel elindult, én is követni tudtam. Az ajtó előtt még vettem egy nagyobb levegőt, és csakis azután léptem be az előszobába. Levettük a cipőinket, és a férfit követve egészen a nappaliig sétáltunk, ahol megpillantottam az anyját. Nekünk háttal volt, mivel a konyha nyitott volt, még egy fal sem választotta el a két helyiséget. A tér tágas volt, sok ablakkal, ezáltal nagyon világos is, így lámpára nem is volt szükség. Háttér zajnak ment a tévé, amit az apja nézett, de amint észrevett minket felállt, és csillogó szemekkel, tárt karokkal indult meg felénk.

- Minho! De rég láttalak! - dörzsölte meg öklével fia fejét, amit a férfi látványosan nem díjazott, de nem tudott kiszabadulni apja szorításából. Ezek szerint, még így is, hogy keveset beszélnek, és ritkán látják egymást, jól kijönnek, aminek örülök. - És, a hölgy? - mielőtt Minho vállalta volna magára ezt a ,,megtiszteltetést", amit a férfiak igen gyakran szoktak, előreléptem, és kinyújtva felé kezem bemutatkoztam, nehogy azt higgye, hogy még erre sem vagyok képes.

A férfi, miután kezet fogtunk leguggolt Seo-hoz és, bár eléggé különböznek, de egy pillanatra Minho-t láttam meg benne, ahogy megsimogatja a lány fejét, és a térdére ültetve kérdezget tőle pár dolgot. Miközben ők el voltak foglalva, az anyjának is bemutatkoztam, és vele váltottunk is pár szót az úttal kapcsolatban, de mivel a vacsora pont készen lett, így leültünk, és ott folytattuk.