Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

44. fejezet

Byul pov's

Az elvesztett reménységem szinte az ajtón keresztül tört be a házba Minho személyében, mikor megbeszéltük a mai feladatom. Tudtam, mivel tudom majd elérni a célomat, mert erre az egy dologra allergiás csak, mikor felemlegetem, így esélytelen, hogy ne mondja ki azokat a szavakat, amiket Minho várt.

Reggel írtam egy üzenetet Laya-nak, mert feltételeztem, hogy Minho is ott van, de semmi rám veszélyes dolgot nem mondtam neki, csak megkérdeztem, hogy Seo-val mi újság. Mivel visszaírt, így elmentem a mosdóba, rosszullétre hivatkozva, és bekapcsoltam azt a telefont, amit Minho adott. Bár nem mondta, de én írtam neki egy SMS-t, majd fel is hívtam őt, a készüléket pedig elrejtettem a hátsó zsebembe.

Sajnos mostanában nem engedi, hogy bú ruhákat hordjak, mert azok túlságosan eltakarnak, ezért tudtam, hogy ha kimegyek innen, el kell rejtenem valahova. Ezzel nem is volt gond, mert ahogy kiléptem, és a konyha felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott van, rögtön el tudtam dugni a hűtő tetejére azt színlelve, hogy a fagyasztóban nézelődök.

- Mostanában egyre többször vagy rosszul. Minden rendben van a picivel? - oh SoBin, ha tudnád az igazat..

- A picivel nincs gond, inkább rólunk kellene most beszélni. - fordultam felé, és azt az arcot láttam meg, akit látni akartam. Egy összezavarodott férfit, aki nem érti, miért vagyok most felháborodva. - SoBin, ki akarok menni. Nem tarthatsz itt örökre, most meg pláne nem, hogy gyerekünk lesz! Vannak dolgok, amit nekem, anyaként el kell intéznem, de úgy, hogy bezársz, nem fog menni.

- Nem mehetsz ki! Mond mi kell, és én azt megoldom, de nem fogom engedni, hogy kimenj, és elmondj bárkinek is bármit! Tudom, hogy ezt akarod Byul! - vitte ő is feljebb a hangját.

- Seo-nak hamarosan szülői értekezlete lesz!

- Oda én megyek. - csapott az asztalra, pedig még nem is mondtam semmi olyat, amivel ennyire felhúzhatnám. Tudom, hogy az a legsebezhetőbb pontja, ha el akarom hagyni, de ez most rettentő jól jön. Már nagyon elegem volt belőle, de annyira féltem, hogy a józan eszem is képes voltam eldobni csak azért, hogy másoknak jó legyen. De most, hogy itt egy lehetőség, ismét érezni kezdtem azt az énem, akit egykor elvesztettem.

- Te nem vagy senkije!

- A barátod vagyok, és nemsokára a férjed is. - azt várd te meg.. Még a gondolattól is mély undor fog el. - Jogom van elmenni oda.

- Én akarok.

- Fogd már be! - lépett közelebb, én pedig hátra hőkölve nekiütköztem a falnak, annyira megijedtem. Hangosan kiabált, kezeit ökölbe szorította, fogai már szinte csikorogtak, szemeivel pedig mérges szikrákat szórt rám. - Soha a büdös életbe nem fogsz kimenni innen, mert ha megpróbálod, vagy innen akarsz szólni valakinek, és elmondani ezt az egészet, akkor a te drágalátos unokahúgodnak vége! - bárcsak mosolyoghatnék. Remélem Minho tényleg ott van a vonal végén, és hall mindent, mert még egyszer nem lesz ekkora szerencsém. A képébe akarom mondani, hogy megvagy te rohadék, de nem tehetem. Még nem.

- Kezdem azt hinni, hogy elmebeteg vagy.

- Mi?! - förmedt vissza, és most már pontosan előttem állt. Kezeivel a fejem mellett támaszkodott, de nem féltem annyira, mint mikor először nyomott le az ágyba, és rontott meg. Akkoriban nem tudtam, hogy sírjak, vagy inkább felkössem magam, annyira megviselt.

- Csak a szád nagy. Mindig mondasz, se sosem cselekszel, és - nem tudtam folytatni, mivel belém fojtotta a szót. Keze ívesen lendült és csattant egy nagyot arcomon, minek során a fejem oldalra bicsaklott, én pedig a földre rogytam.

- Kussolj! Nem érted? Fogd be a pofádat! Szerencséd, hogy ott van az a nyomorult gyerek, mert most agyonvernélek! - felnéztem rá, de rögtön eltakartam arcomat, mikor megláttam kezét, ami megint felém közeledett, de fájdalmat már nem éreztem. Egy hangos rúgás után, a szívem alábbhagyott vad ritmusából, mikor meghallottam Minho hangját.

- Ennyi elég is volt. - tapsolta meg a férfit, mintha valami tévéműsorban lennénk. Mögötte két rendőr is bejött a házba, közrefogva SoBin, aki végig tiltakozott, hogy mégis milyen jogon jönnek be a házába.

Minho pov's

Szerettem volna én lenni az, aki először megöleli Byul-t, és felsegíti a földről, de Laya megelőzött, és beláttam, hogy jobb neki, ha a barátnője karjaiban van.

- Ne haragudj.. Előbb kellett volna jönnöm. - fordultam felé, és hajoltam meg, de ő csak megrázta a fejét, és egy halvány mosolyt küldött felém.

- Kellett az a pofon. - mivel a rendőrök minden hallottak, így rögzíteni tudták bizonyítéknak. Nem volt szükség a kihallgatásra, egyértelmű volt a vád, azonban Byul-nak mégis ott helyben el kellett mondania a rangidősnek mindent, hogy semmi se maradhasson ki. Ugyan életfogytiglant nem kap, de elég lesz az az idő arra, hogy még jobban elmenjen az esze, és elfelejtse Byult.

Bár én azt láttam, hogy a lány jól van, ez nem azt jelentette, hogy utána is így fog viselkedni. Az ajtóból nézte végig, ahogy megbilincselik a férfit, majd mikor utoljára még rápillantott az autóból, Byul-ból halk zokogás tört ki, és Laya vállaiba temette fejét, aki mindeddig kitartóan ölelte, nehogy a végén összeessen.

Mind a ketten nagyot sóhajtottunk, mikor az autó eltűnt az utca végén, és csend telepedett a környékre. Nem lehetett mást hallani, mint Byul szipogását, ami már azt jelezte, hogy kezd lenyugodni. Bementünk a házba, de én nem nagyon ,,rendezkedtem" be, számítottam rá, hogy valószínűleg el kell majd mennem. Az egy dolog, hogy segítettem, de attól függetlenül még igaz lehet az, amit még tegnap mondott. Egy utolsó senkiházi vagyok, aki nem vette észre, mekkora veszélyben van ez a lány, és magára hagyta. Vagy, legalább is hagytam, hogy eltaszítson magától.

- Laya.. Ne haragudj, de ma még nálad maradhatna Seo? Nem szeretném, hogy így lásson.. - mutatott végig magán. Nem tudom, mire gondolhatott, hisz tudtommal Seo ingadozott közte, és Laya közt, de most ez nem is fontos.

- Persze, ez természetes. De megleszel egyedül? Vagy.. - nézett rögtön rám, de én csak megrántottam a vállam , és enyhén megráztam a fejem. Szeretnék maradni, de nem tőlem függ.

- Byul, maradhatok? - léptem feléjük, majd vártam, hogy végre rám nézzen a lány, aki mindeddig csak az asztalnak, illetve Laya-nak szentelte mély tekintetét, amibe a fájdalom már beleágyazódott. Mikor rám pillantott, szívem hatalmasat dobbant, és féltem, hogy elutasít, mégis meglepődtem, mikor bólintott egyet. Hagyja, hogy itt legyek, mert lehetek bármekkora idióta fasz, ő mégis ad újabb és újabb esélyeket. Ám ezt most nem akarom kijátszani semmi pénzért.