Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

5. fejezet

A suliba érve az órára pillantottam, majd leültem a padra, és úgy vártam meg azt az öt percet, ami még az utolsó órájukból vissza volt. Direkt főztem, így nem lesz gond, hogy ebéd előtt viszem haza Seo-t. A szomszédasszonytól elnézést kértem, és megígértem neki, hogy nem lesz több ilyen, bár ő egyfolytában azt hajtogatta, hogy semmiség volt az egész. Kellemetlenül éreztem magam, hogy még egy gyerekért sem tudok felelősséget vállalni elvégre, ha ő nem lett volna, akkor Seo ma nem lenne itt, vagy ami rosszabb, egyedül indult volna el, és a végén még történne vele valami. Azt már én se bírnám ki idegileg.

Ahogy meghallottam a csengőt, felálltam, és az ajtóba lépve bekopogtam a terembe. A tanár széles mosollyal intett felém, és állította fel Seo-t, hogy pakoljon össze, mert jöttek érte. A lány nem nézett hátra, csak némán bólintott, és ahogyan az kérve lett tőle, felvette táskáját a földről, és eltette az asztalon maradt füzeteit.

Elléptem az ajtótól, hogy a kicsik ki tudjanak menni készülődni az ebédhez, és a cipős szekrények előtt vártam rá, hogy kiérjen. Amint észrevett, keresztbe fonta maga előtt a kezét, és előre tett lábával dobolni kezdett a földön, miközben egy megvető pillantást küldött felém.

- Jólvan na, bocsánatot kérek. Kissé elhúzódtak a dolgok. - guggoltam le elé, és enyhén meghajoltam, miközben egy idióta fejet vágtam, hogy kicsit mosolyogjon végre.

- Nem lesz több ilyen? - hajolt közelebb, továbbra is komoly fejjel.

- Nem. - ráztam meg fejem, majd rögtön kitártam karjaimat, mert tudtam, hogy eddig fogja bírni, és igazam is lett. Amint kimondtam, ajkai végre felfelé görbültek, és odalépve hozzám apró karjait a nyakam köré fonta. - Menjünk haza, csináltam ebédet. - szemei felcsillantak, ő maga pedig kifutott az ajtón, hogy visszanézhessen a lemaradt lényemre. Imádom, mikor bohóckodik, és ezt ő is tudja, elvégre azért csinálja.

Otthon merítettem az ételből, mivel már azelőtt megterítettem, hogy elindultam volna érte, így rögtön nekiláthattunk az ebédnek.

- Eljössz velem a boltba? - kérdeztem, ő pedig hevesen bólogatni kezdett, mert nem akart teli szájjal válaszolni. - Holnap pedig estefele megyünk majd a temetőbe. Ugye nem felejtetted el?

- Nem én vagyok az öreg a háznál. - nyújtotta ki felém nyelvét, én pedig felhúzott szemöldökkel játszottam el a sértődöttet, aki nem szólal többet meg, egészen az ebéd végéig, mikor is rám ugrott, és megragadva az arcomat addig húzta, amíg ajkaim el nem nyíltak egymástól.

Mind a ketten átöltöztünk, majd elindultunk a bolt felé. Nem kell sok minden, de azért nem árt, ha ezt még ma beszerezzük. Hétvégén nem szeretek menni, mert mivel ott dolgozok, én tudom a legjobban, mekkora tömeg szokott akkor benyomulni.

A bejárat előtti kék kosár oszlopról vettem le egyet és adtam oda Seo-nak, mert tudom, hogy imádja tologatni, valamint rodeózni rajta, mikor már van benne annyi dolog, hogy ne boruljon hátra. A legelső sorral kezdtük, hogy ne kelljen majd a végén visszatáncolnunk ide, és elmentünk egészen a végéig, hátha elfelejtettem valamit.

- Mehetek tejfölért? Azt már tudom, hol van! - jelentette ki magabiztosan.

- Rendben. A kenyereknél leszek. - elvettem tőle a kosarat, és bementem a másik sorba, miközben azt figyeltem, merrefelé fut, és mikor megy neki valakinek. Kissé szeleburdi, ami teljesen természetes a gyerekeknél, de azért figyelhetne jobban, mert ilyenkor senki se azt nézi, mi van a lába előtt, és simán eltaposhatják, amilyen kicsi. Ő áll a tornasor legvégén, de szerintem ez amolyan családi vonás, mert é se vagyok égmeszelő.

Befordultam a pékárukhoz, de amint oldalra pillantottam, hogy melyik van leakciózva, megállt előttem a kocsi, én pedig egyenesen nekimentem. Nem volt nagy gond, elvégre csak a sípcsontomat nyomtam neki, de az előttem álló férfi elkezdett kapálózni, ahogy elvesztette az egyensúlyát.

- Bocsánat! - hátráltam tőle pár lépést, de nem mentem el, mert tudtam, hogy akkor biztosan utánam szól. Inkább megvárom, hogy leszidjon, és csak utána megyek a dolgomra. Bár most nem dolgozóként vagyok itt, csak egyszerű civilként, ez a berögződés már mindennapos nálam. A férfire pillantva nem igazán értettem, hogy miért látok a szemeiben meglepődöttséget, de időm sem volt belegondolni, mivel ellépett a kosár elől, és közelebb jött hozzám.

- Nahát. Reméltem, hogy még találkozunk, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. - felvontam az egyik szemöldököm, és kérdőn pillantottam rá, miközben az arcát fürkésztem, de cseppet sem volt ismerős.

- Elnézést, de.. Ismerjük egymást? - persze az is lehet, hogy egyszer-kétszer régebben beszélgettem vele valamiért, csak olya szar az arcmemóriám, hogy elfelejtettem.

- Nem emlékszel rám, igaz? - nevetett fel. - Eléggé kiüthetett a pia. - ekkor döbbentem csak rá, mire gondolhat. A levél, a drog, és az az este, amit el akartam felejteni amilyen gyorsan csak lehet, mind egyszerre ugrottak be és álltak össze egy egésszé. Ráadásul, ahogy beszélt hozzám, felismertem a hangját, ami se nem mély, se nem magas, inkább olyan tipikus férfihangnak mondható.

- Ooh, szóval te vagy az. - míg ő csípőre tartotta kezét, én inkább elzárkózva előle magam előtt kereszteztem és néztem rá enyhe méreggel. - Köszi, hogy szépen bedrogoztál, aztán lefektettél, mint holmi utcaribancot. Ez kellett az önbecsülésemnek igazán.

- Együtt aludtatok? - hangzott fel mögülem a vékony gyermekhang, amitől szemem a kétszeresére nőtt, szám pedig rögtön alapállásba állt. Seo mellém szegődött, és megfogta a kezem, majd a férfire tekintett, és oldalra biccentette a fejét. - A bácsi miért van kiöltözve? - inkább hozzá intézte a kérdését, mivel csakis őt figyelte. Nem is volt gond, mert nem voltam benne biztos, hogy most meg tudnék szólalni.

Az előttünk álló elmosolyodott, és leguggolt, hogy Seo-val egy szinten lehessen, majd kezét a combjára helyezte, és azon támaszkodott.

- Állásinterjúra jöttem. - válaszolt, majd felpillantott rám. - Vigyázz rá, mert kissé ideges most. - mutatott felém, majd kihúzva magát intett nekünk, és elment. Seo mit sem tudva integetett utána, amit a férfi már nem láthatott, de én gyorsan észbe kapva indultam el az ellenkező irányba, hogy még csak a közelébe se lehessek. Nem hiszem el, hogy pont vele kellett találkoznom.

- Ki volt ő? - kérdezte tőlem, kissé megszorítva kezem. Megingattam a fejem, és továbbra is a sorokat figyelve mentem tovább a következő listán szereplő dolog felé.

- Fogalmam sincs. Biztos összekevert valakivel. - vontam vállat.

- Hát, ha nem így lenne, akkor holnap kiderítheted.

- Miért? - néztem le rá, ő pedig elengedett, és elém állt, hogy felnézhessen rám.

- Te nem itt dolgozol? Azt mondta, állás... - zavartan lehajtotta a fejét, és kezét tördelve kereste azt a szót, amit a férfi mondott. Segítettem volna neki, ha nem kaptam volna ott helyben egy kisebb sokkot. Nekem le sem esett, mikor kimondta, de most, hogy belegondolok, pár hete mondta a főnök, hogy kevesen vagyunk, és égető szükség lenne még egy munkatársa, ezért szinte biztos vagyok benne, hogy felveszik. De miért pont ide? Miért ilyen kicsi a világ?