Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

28. fejezet

Minho pov's

,,Nem bízol bennem? Nem..."

Csak ez az egy gondolat ment a fejemben végig, és ez miatt aludni se tudtam. Csak feküdtem a kanapé közepén, miközben gondolkodtam. Nagyon meglepett, és kicsit el is szomorított ez a dolog, de örülök, hogy legalább őszinte volt velem. Fogalmam sincs, mi történhetett, de abban biztos voltam, hogy a munkahelyén lehet baj, elvégre máshova nem igazán jár. Lehet beszélyben van az állása, vagy zaklatják őt, miközben dolgozik? Annyi féle variáció van, amiből válogatni lehet, hogy azt se tudom, melyik a legreálisabb.

Miközben gondolkodtam hallottam, hogy megint kijött a szobából, de most nem mozdultam meg, mintha csak aludnék. Nem akartam beszélni vele, mert feleslegesnek tartottam, ráadásul legyen bármilyen komoly is a helyzet, tényleg nem esett jól, amit mondott. Igyekeztem, nem másztam rá, és próbáltam normális lenni, hogy ne nehezítsem, hanem inkább könnyítsem a dolgát, de ez mégsem volt elég. Mit kellene még tennem?

Ahogy elővett egy poharat ,és megtöltötte vízzel, meghallottam egy nagyon halk mellékhangot, ami történetesen ő volt. Szipogott, és próbált nem felzokogni, ami nagyon megijesztett, azonban továbbra se mozdultam meg. Eltompítva, hogy ne legyen hangos kifújta az orrát, majd lekapcsolta a villanyt, de ezután nem hallottam, hogy visszament volna a szobájába.

Nem tudom, mennyi idő telt el, nekem soknak tűnt, de persze lehet, hogy csak pár perc. Úgy éreztem, hogy itt állt felettem, és ha nem is engem néz, de errefele. Persze ezt nem láthattam, mert háttal voltam neki, ezért csak a hallásomra hagyatkozhattam.

Hirtelen az eddigi csendet megszakította szipogásával, majd megindult, és a kanapé széléhez érve mögém lépett, majd térdre ereszkedett, és elterült. Mivel valahol a közepén fetrenghettem, így pont befért mögém, és a háttámla közé. Légzése szabálytalan volt, és még takarón keresztül is éreztem, ahogy ontja magából a hőt.

Fejét a hátamnak nyomta, pontosabban a lapockámhoz, kezével pedig megragadta a pólómat, ami még kilógott a takaró alól, mivel csak derékig húztam fel. Valami nagyon nem stimmelt, mivel remegett, és folyamatosan sírt. Fogait összeszorította, hogy ne koccanjanak egymáson, azonban mikor vett egy nagyobb levegőt, ez is feltűnt.

Nem hittem volna, hogy tényleg ráveszi magát erre. Viszont az, hogy most itt van azt jelenti, hogy a baj nagyobb, mint amire gondoltam. Meg akartam kérdezni, segíteni akartam neki és elmondani, hogy nincs egyedül, mert ha tudok, akkor segítek neki, de nem tehettem. Ahogyan azt sem, hogy most megfordulok, és magamhoz ölelem, mivel biztos voltam benne, hogy visszamenekülne a szobájába. Kénytelen voltam csendben megvárni, míg elalszik, majd csak utána fordulni hozzá, hogy betakarhassam, mert annyira nincs meleg, hogy takaró nélkül legyen egész éjjel.

Nem akartam, de nem bírtam megállítani magam. Kezem áttettem oldalánál, és közelebb húzódtam hozzá, hogy magamhoz ölelhessem. Nem számított, hogy reggel mit fog gondolni Seo, vagy akár Byul, most csak az van, ami ebben a pillanatban történik. Nem tudom, mit érzek a lány iránt, de többet, mint szimpla barátság, azonban szerelemnek még nem mondható.. Kíváncsi vagyok, mi ez a köztes állapot.

Reggel én keltem fel előbb, olyan tizenegy óra magasságában. Lassan kimásztam a hátára fordult, békésen alvó lány mellől, és a fürdőbe bandukoltam, hogy megmoshassam az arcom, és a fogam. Mire átöltöztem és kiértem, Byul is ébren volt, azonban ő ahelyett, hogy rendbe szedte volna magát, inkább összedobott valami kaját.

- Jó reggelt. - köszöntem neki messziről, nehogy megijedjen. Felém fordult, majd egy halvány mosolyt elengedve ő is köszönt, majd elővett két tányért, és merített az ételből. - Képzeld, este meglátogatott egy szellem. - kezdtem pimaszkodni, amit rögtön egy lesújtó pillantással díjazott, miközben leült elém.