Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

29. fejezet

Byul pov's

A saját magam dolgát nehezítettem meg, mikor bemásztam oda. Egyszerűen nem tudtam visszamenni abba a szobába, ahol az ő tekintete figyel, még ha nem is lát be. Az ablakot még csak látni se akartam, a légkör pedig rettentő nyomasztó lett az üzenet után, ezért mentem ki, de mikor megláttam őt, és a szavak, amiket ugyan csak poénból mondott, felcsendültek a gondolataimban, engedtem annak a hirtelen jött ötletnek, és befeküdtem mögé.

Tudtam, hogy a gyér próbálkozásom, miszerint alva jártam nem győzte meg, de értékeltem, hogy nem faggatott ki, miért másztam be, miközben aludt, ahogy azt is, hogy nem ért úgy hozzám. Legalábbis nem keltem fel rá. Ezentúl sokkal óvatosabbnak kell lennem, és azt hiszem, visszaszokok arra, hogy minden nap felhívom Laya-t, amíg haza nem érek. Úgy csak nem próbálkozik, hogy valaki van a vonal végén..

- Jól vagy? Nagyon lesápadtál.. - fogott rá vállamra Neul. Kissé összerezzentem, de rögtön elmosolyodtam, és felé fordulva bólintottam.

- Csak kicsit megszédültem. - válaszoltam kedvesen. - Mondd, emlékszel még arra az emberre, aki miatt hátra hívtalak?

- Akiről meséltél, hogy nem akarod látni? - bólintottam egyet. - Igen, az arca megmaradt.

- Láttad valahol? - kérdeztem halkan, miközben körbenéztem. Tudom, hogy a másik sorba nem láthatok át, de legalább ne legyen közvetlenül mögöttem, ha már beszélek róla.

- Igen. Ha jól emlékszem a zöldségesnél tartott, mikor idejöttem. - basszus, az majdnem itt van! Tényleg arra készül, hogy minden nap figyelni és zaklatni fog? - Elküldjem?

- Dehogy.. Hiszen vásárló.

- De látom, milyen hatással van rád. És nem tetszik

- Köszönöm, de majd megoldom. - válaszoltam, majd elindultam a másik irányba. Tudtam, hogy felesleges menekülnöm, mert ő mindig tudja, hogy hol vagyok, ezért nem is igyekeztem. Nem kerestem őt, nem figyeltem, csak tettem a dolgomat, mintha nem is létezne azzal a gondolattal, hogy most is figyel valahonnan.

Neul ahányszor elment mellettem megkérdezte, hogy hogy vagyok, de én minden alkalommal csak mosolyogva azt feleltem, hogy jól. Közben pedig már szinte leizzadtam a vérnyomásom ingadozásától, mivel ha megközelített valaki, rögtön azt hittem, hogy ő, és menekülőre fogtam a figurát, aztán kiderült, hogy nem is ismerem őket.

Bár ő ezt nem tudja, és ez lehet hatalmas szerencsém, hogy Minho nálam lakik, mert így, ha be is jönne, nem jutna el a szobámig. Azon se lepődnék meg, ha kitörné az ablak üvegét, és úgy mászna be. Nem tudom, mitől borult el így az elméje, mivel mikor megismertem még nem volt ilyen.. Vagyis nem mutatta. Csak azután, hogy összejöttünk. Egyre betegesebb dolgai voltak, amiket én már nem tűrhettem.

----------------------

Mikor átöltöztem, és bezártam magam előtt a szekrényem, vettem egy nagy levegőt, majd feldobtam hátamra a táskámat. Nem akartam belegondolni, hogy egyedül kell hazamennem. Eddig úgy éreztem, hogy közel lakok, ám most olyan, mintha ezer mérföldre lenne az otthon. A veszélyekkel teli úton vár valahol, valamelyik sarokban, vagy árnyban, ahonnan majd lecsap rám, én pedig nem tudok tenni ellene semmit.

Meg sem próbáltam felhívni Laya-t, mert közbe eszembe jutott, hogy ha rá figyelnék, megszűnne a körülöttem levő világ, és akkor zavartalanul jöhetne akár mellettem is, nem venném észre. Ehelyett inkább gyors léptekkel, igyekezve mindig a fényesebb utcaszakaszon maradni gyalogoltam, és minden lámpánál megfordultam, hogy ott van-e. Alig voltak az utakon, de valamelyest megnyugvással töltött el a tudat, hogy van szembeforgalom, még ha gyéren is.

Azonban az utcámban senki se volt, csakis a csend, ami már szinte zúgott a fejemben. Nem tudtam, hogy ez lehetséges, ahogy azt sem, hogy mire gondoljak. Terelni akartam magam a témától, de mindig visszakanyarodtam oda, mikor észrevettem, hogy egy értelmes mondat sincs, amit össze tudnék rakni.

Ismét hátra néztem, hogy megnyugtassam magam, de ez volt az a löket, amitől majdnem elájultam ott helyben. Mögöttem ugyan az a feketébe öltözött pasas követett, aki az ablakom előtt is állt, ráadásul egész közel. Szinte hallottam fülemben a lépteit. Nem akartam sikítani, mert lehet tényleg csak egy idegen, ezért futásnak eredtem, de ezzel csak még jobban keresztbe tettem magamnak.

A vérem pezsgett, a könnyeim folyamatosan áztatták az arcomat, így eltakarva előlem az előttem elterülő világot. Lábaim minden egyes lépésnél megremegtek, fel akarták adni, de én kitartottam, mert haza akartam érni. Nem akartam a bőrömön érezni az érintését, vagy hallani a hangját, ezért menekültem. Annyira féltem, hogy a körülöttem levő zajok felerősödtek, így mintha egy monoton óra kattogna a fejemben, úgy hallottam az egyenletes lépteit, amikkel egyre csak közeledik felém.

Ahogy beértem a kapun, gyorsan becsuktam, de már futottam is az ajtóhoz, mikor megláttam, hogy már csak pár méter választott el tőle. Te jó ég, itt volt mögöttem, és ha nem sietek, tényleg elkapott volna!

Szinte beestem a bejárati ajtón, majd úgy csaptam be, mintha ideges lennék. Kulccsal rázártam, sőt, még a riglit is behúztam a biztonság kedvéért bár tudom, hogy nem sokat fog az a kis fém. Pár másodpercig, amíg próbáltam rendezni egyenletlen légzésem csak az ajtónak dőlve lihegtem. Könnyeim elapadtak, talán ki is száradtak a csatornáim.

- Byul? - jött hátam mögül Seo hangja. Megfordultam, és csak akkor láttam meg, hogy ők is ott vannak, és minden bizonnyal végignézték mindezt. A lány Minho nyakában volt, miközben mind a ketten aggódva néztek rám.

Nem voltam arra képes, hogy válaszoljak, mert éreztem a görcsben, ami a gyomromba szúródott, hogy amint kinyitom a számat, megint írni fogok. Eltakarva előlük arcomat besétáltam a szobámba, de mivel azt nem tudtam bezárni, így csak becsuktam az ajtót, elsötétítettem a szobában, majd az ágyamba dőltem. Telefonom kikapcsoltam, nem akartam senkitől semmit kapni, párnámat a fejemre húztam, és úgy sírtam tovább. Gyenge vagyok, ezt bevallottam már akkor is magamnak, de ezeket nem bírom ép idegekkel.