Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

47. fejezet

Miután Seo elaludt, Byul pedig szabad volt, megvártam, míg bejön a konyhába, és elé toltam a nagy bögre mézes tejet, hogy legyen, ami itt kint tarja. Reméltem, hogy nem viszi be magához a szobába, és nagy kő esett le a szívemről, mikor leült elém az asztalhoz.

- Nem gond, hogy mindig te főzöl?

- Én akarok főzni. - válaszoltam neki, miközben végig a tekintetét kerestem, de ő nem nézett rám, csak az előtte levő bögre peremét.

- De, ha bármikor baj, akkor szólj, és én-

- Byul. - nem folytattam, először lenyugtattam magam, mielőtt nekiugorhattam volna a lánynak. Nem voltam rá dühös, csak ingerlékeny, mivel rossz nézni, amit csinál. - Én nem ő vagyok. - mikor felhoztam, még név nélkül is rögtön leesett neki, hogy kiről beszélek. Rám nézett, szemei pedig a kétszeresükre tágultak, és megteltek kétségbeeséssel. Homlokát ráncolta, és szinte hallottam a következő kérdését, ezért válaszoltam. - Nem kell úgy viselkedned, mintha még mindig itt lenne. Én nem fogom azokat csinálni, amit ő. Nem akarlak korlátok közé zárni. Oda mész, ahova akarsz, azt csinálsz, amit akarsz és akkor, amikor csak szeretnéd. Nem kell figyelned arra, mit mondasz. - hátra dőlt, tekintete még mindig az enyémben volt, azonban nem engem, hanem átnézett rajtam, mintha itt se lennék. - Ezek is azért kellenek? - mutattam körbe az egész konyhán, mire kicsit elszégyellte magát, és bólintott egyet. - Felálltam, majd egyesével kezdtem letépegetni a cetliket, és még akkor se hagytam abba, mikor a lány már szinte belém csimpaszkodva kérlelt, hogy áljak le. Megszabadítottam mindent a színes papírdaraboktól, és egyenesen a kukába vágtam őket.

Mintha végzetes bűnt követtem volna el, Byul térdre rogyott, és halkan sírni kezdett, de mivel továbbra is erősen kapaszkodott a kezembe, így leguggoltam hozzá.

- Nincs rá szükség. Szabad vagy. - ha lehetne, ezt most videóra venném, és megmutatnám a bírságnak, hogy az az eszelős ennyire tönkretett egy emberi életet, és ezért kérvényezném, hogy tovább maradjon rács mögött. Azonban mikor szóba jön, nem tudom leállítani magam, egyből arra gondolok, hogy ha megkeresi Byul-t, bármilyen oknál fogva, akkor addig verem, amíg eszméleténél van, majd kidobom a közeli sikátornál.

Nem volt hajlandó abbahagyni a hisztérikus kirohanását, én pedig kezdtem megijedni, hogy ez tényleg komoly, és a végén még elájul. Arra sem reagált, ha ismételgettem neki az elhangzottakat, és az sem, hogy simogattam a hátát. Füleihez húzta a kezét, és mint egy depressziós, hintázni kezdett előre hátra. Mégis mit mondhatnék neki?

- Byul.. - kaptam el kezeit csuklójánál fogva, hogy halljon. Mellkasa fel-le mozgott, hevességébe még nekem is felment a pulzusom. Először éreztem azt, hogy a csend a megoldás mindenre. Ahogy gondolkodtam, mit tudnék felhozni, amivel lenyugtathatom, rájöttem, hogy ezt magának kell megtalálnia. Észrevett engem, ahogy felé nézve idegesen pillantok le rám aggódva az állapotáért, majd leengedte a kezét, szépen lassan normalizálta a légzését.

- Ne haragudj.. - motyogta orra alatt. Hátra borultam, majd leültem, miközben egy megkönnyebbül sóhaj szakadt fel tokromból. Egyikünk se mozdult, csak ültünk egymás előtt, és hol a másikat, hol pedig a ház egyes szegletét bámultuk, mint két összeveszett ovis.

- Nem fog visszajönni. Nem kell még egyszer átélned ezt, ezért kérlek, hogy szedd össze magad, és találd meg a régi éned.

- Azt hiszed, én nem ezt akarom? Azt hiszed, ez jó nekem? - emelte fel hangját, ami most ebben a helyzetben tetszett, mert legalább kiáll a véleménye mellett. - Küzdöttem ellene, de.. Mint  ahogy régen, az az aprócska szokásom, most az egész életem egy lista alapján pörgött, te pedig azt akarod, hogy hagyjam el, de.. Akkor mi szerint éljek?

- Nem kell, hogy bekorlátozódj. Unalmas lenne, ha mindent egy előre megírt dolog szerint csinálnál. Akkor hol lenne a poén, vagy a meglepetés? Elvégre a bakikból születik a legtöbb emlék. - erre talán én vagyok az élő példa. Bár nem tudom, hogy a negatív, vagy a pozitív. - Egyszerűen csak.. - ráztam meg fejem, és tártam szét karom, mert nem tudtam hogyan kifejezni magam. Most őszintén, az én helyzetemben, ilyenkor mit tenne egy férfi? Vagy egy legjobb barát? Azt se értem teljesen, mi forog a fejében, így nagyon nehéz segíteni. - Ugorj a lista végére, és felejtsd el.

A rég elhagyott piros szín ismét felkúszott arcára, szemeit pedig zavartan sütötte le, és kezdte el morzsolgatni az ujjait. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy mi van, ha valami olyasmi van azon a képzeletbeli listán, ami jelenleg még megszerezhetetlen, mint például egy saját gyerek, vagy egy tengerparti kirándulás saját pénzből.. Ám mikor egy aprót sóhajtott, és beszédre nyitotta ajkait, rögtön elszállt minden kétségem.

- A lista végén te vagy, Minho.. Vártam rád, még úgy is, hogy lehetetlennek bizonyult, mivel én küldtelek el de.. Azt hiszem téged kötöttelek össze a menekülésemmel, és a szabadságommal. Azért vagy a végén, mert úgy hittem, sosem fogom megkapni SoBin miatt, de mégis.. Nem felejthettelek el.

Mosolyra húztam ajkam, majd előre nyúlva magamhoz rántottam a kezénél fogva, hogy az ölembe huppanjon. A szívem kissé már sokallta ezt az elcsépelt romantikusan nyálas izét, de megnyugtattam magam, hogy ha ez kell ahhoz, hogy visszakapjam a régi Byul-t, akkor még ezek ilyen is elviselnék érte.

- Én itt vagyok. És, ha megengeded, itt is maradok. Nem szeretném, ha nélkülem lennél.

- Én sem. - fordult mellkasom felé, és fúrta bele magát mélyen, hogy ne láthassam az arcát. Nem is volt rá szükségem. Tisztán éreztem, ahogy sír, de ezek végre nem a szomorúság, vagy a fájdalom cseppjei voltak. Végre megértettem magam vele, és innentől bár még mindig nehéz lesz visszaszoknia a régi életéhez, ha segítek neki, és kitartok mellette hiszem, hogy elérjük.