Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

15. fejezet

Idegesen toporzékoltam a sor végén, mikor újfent megláttam azta feketébe öltözött férfit, aki ezen a héten már vagy hatszor megpróbált bemenni a személyzeti ajtón. Nem tudtam mit akarhat ott, elvégre még nekem is lenne civilként annyi eszem, hogy az öltözőben semmilyen értéket sem hagyok, csak a szekrényben, ami be van zárva. És mivel nem látok nála semmilyen eszközt, gondolom nem azzal akarna bemenni, hogy felfeszítse.

- Mit nézünk? - súgott fülembe a hátam mögül Neul. Lehunytam szemeimet, és annak érdekében, hogy ne bukjunk le próbáltam nem elsikítani magam az ijedtség miatt. A szívem már így is szaporán dobogott, mivel eléggé látványos helyen állok, bármelyik pillanatban észrevehetett volna a férfi, erre ő ide sunnyog mögém, és megijeszt.

- Az a férfi.. - mutattam felé, hogy észrevegye őt a sok közül. - Mostanában mindig az ajtó körül legyeskedik. Egyszer még be is ment volna, ha nem állítom meg.

- Értem. - húzta ki magát. Homlokán egyből ráncok jelentek meg, szemei megteltek komolysággal. Kihúzta magát, majd komótosan elindult arra, és egyenesen a férfi előtt állt meg, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele. Nem tudtam nem arra nézni, hogy mi fog történni, bár semmi érdekesre nem számíthattam. Ahogyan azt gondoltam, a férfi - mint ahogy nálam is - bólintott egyet, majd enyhén meghúzva homlokán a sapkája szegéjét, elment a másik irányba, valószínűleg ki az épületből, mivel biztos vagyok benne, hogy nem vásárlási szándékkal jött be. - Azt mondta, csak vár valakit, de ha ez ekkora baj, akkor odébb áll. - mondta Neul, amit a férfi. Felvontam a szemöldököm, és megráztam a fejem a hazugságán, amit ha úgy mond a lánynak, hogy én nem avattam be az igazságba előtte, simán el is hinné. Megőrülök, hogy mennyire álszentek az emberek. Ha valamit kitervelnek, ami mondjuk illegális, akkor képesek úgy beállítani a helyzetet annak érdekében, hogy ne bukjanak le, mintha te lennél egy oltári nagy bunkó.

Ebédszünetnél leültem egy külön asztalhoz, majd a táskámba nyúlva kipattintottam egy tablettát, és elrágtam, hogy minél előbb lenyelhessem. Nem rossz az íze, de nem szeretem szopogatni, még a cukorkát sem.

- Gyógyszerezed magad? - telepedett le elém Minho, kezében egy műanyag, zárható edénnyel. Amint felbontotta, a kellemes illatok rögtön belepték a kicsiny helyiséget, mintha egy étteremben ülnénk.

- Ez csak vitamin. - mutattam számra, ami már nem mozgott, mivel az előbb nyeltem le.

- Barna vitamin? Minek nézel te engem? - vonta fel szemöldökét, majd beleszúrta villáját az első falatba, és szájához emelve fújni kezdte.

- Soroljam? - kezdtem pimaszkodni. - Fejed? - tettem fel én is kérdésem, mire válasz helyett csak nyelt egy nagyot, és megkocogtatta öklével az említett területet.

- Begyógyult. - megforgattam szemeimet, és kinyitva a palackomat ittam pár kortyot. - Te nem eszel?

- Nem, most nem. Reggel kicsit elaludtam, és nem tudtam magamnak szendvicset csinálni. - valójában lett volna rá időm, de Seo rosszul érezte magát, így mindenben segítenem kellett neki az öltözködéstől elkezdve a fogmosásig. Remélem nem lesz beteg, mert most biztos nem fogok tudni otthon maradni vele.

Minho lenyelte a mesélésem közben bevett falatját, majd rászúrt még egyet a villára, ám ezt most nem ajkaihoz emelte, hanem felém nyújtotta, egyenesen a szemem elé.

- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? - nevettem fel, de ő ahelyett, hogy így tett volna, inkább kitartóan lengette előttem arra várva, hogy elfogadjam. - Neked sokkal jobban kell ez, mint nekem. - megragadtam csuklóját, majd kihasználva, hogy nem erősködik megfordítottam a kezét, és benyomtam a villát a szájába.