Kielégítési sorrend [Minho ff] - Befejezett

21. fejezet

Minho pov's

Este enyhe gyomorgörccsel ültem fel a kanapén, mikor csak annyit hallottam még félálomban, hogy valaki kotorászik mögötte. Szemeim elé húztam kezem, hogy ne vakítson el a konyhából jövő fény, majd megláttam Byul alakját, aki a pult fölött levő szekrényből húzott le egy poharat és töltötte meg vízzel.

Órámra pillantottam, ami hajnali kettőt mutatott, majd megdörzsöltem a szemem, nehogy visszazuhanjak, és elaludjak. Gondoltam, odamegyek hozzá, és megkérdezem, mit keres fent ilyenkor, de nem volt esélyem, mivel amint leküldte azt a pár korty vizet, rögtön visszament a szobába. Lehet, csak szomjas volt, és nem vitt be magával vizet. Elvégre mit keresne itt kint ilyenkor?

Vállat vontam, majd visszafordultam a kanapé felé. Nem kellett két másodperc, máris elnyomott az álom, és reggelig fel se keltem. Furcsálltam, hiszen én imádok sokáig aludni, de most nem érzek arra késztetést, hogy visszafeküdjek.

Elmentem a mosdóig, hogy fogat mossak, és átöltözzek, elvégre nem akarom megkísérelni azt, ami még anno az öltözőben történt. Látni, ahogy elpirul az a lány, akit már láttam meztelenül, elég érdekes volt. Még úgy is, hogy rajtam nem volt póló. Nyilván érzékenyen érintette a dolog, ha ekkora hű-hót csinált belőle, de örülök, hogy hamar túltette magát rajta.

Mire kiértem, és letelepedtem volna játszani a telefonomon, megint csak hangokat hallottam a konyha felől, így belestem, tekintetemmel a lányt keresve, ám a személyt, aki ott zajongott sokkal lejjebb kellett észrevenni. Seo épp a hűtőben matatott, majd mikor megfordult megláttam kezében egy dobozt, ami minden bizonnyal kenőmájas akart lenni, a színéből kiindulva.

A pulthoz húzta a széket, és felállt rá, hogy elérje a kenyeret, amit olyan szépen szeletelt fel, mint ahogy a felnőttek szokták. Ha ezt Byul látná.. A kés pengéje majdnem akkora, mint Seo feje. Lemászva a földre előhózott a fiókból egy kenőkést, majd gyorsan megkente a puha felületet, és nagyot harapva belőle tette vissza a dobozkát a hűtőbe. Csak akkor vett észre, mikor a konyhaasztal felé indult, hogy leüljön. Majdnem kiesett a kezében levő étel, de szerencsére még időben elkapta.

- Ilyenkor köhögni, vagy kopogni szoktak. - tette le kenyerét az asztalra.

- Bocsánat. - hajtottam fejet, és helyet foglaltam előtte. - Miért vagy fent ilyenkor?

- Nem szoktam sokáig aludni. Az iskola miatt már nem tudok. - hmm.. Érdekes. Mikor én iskolába jártam, alig vártam a hétvégét, mikor megengedték a szüleim, hogy akár egész nap az ágyban legyek. Természetesen ez a felállás más értelmet kapott, amint középiskolás lettem, és megtanultam használni is, amim van.

- Byul már elment?

- Ma nem dolgozik. - vágta vissza, mielőtt még egyet harapott volna. - Ilyenkor mindig sokáig alszik.

- És te ezt hagyod neki? - nevettem fel, felé kacsintva egyet, mire végre felkúszott egy apró mosoly az arcára, és bólintott egyet.

- Muszáj. Ha nem piheni ki magát legalább ilyenkor, rosszabbodni fog az állapota.

- Byul beteg?

- Vérszegény, és ezért néha szédeleg. Laya sokszor mondja neki, hogy pórul fog járni, ha nem foglalkozik vele, de nagyon makacs. - igen, azt észrevettem. Vajon ki az a Laya?

Mondjuk, így belegondolva, lehet, hogy azért járkált este, mert alvási gondokkal küzd. Mikor sok volt a stressz az életemben, nekem is voltak ilyen jellegű zavaraim, de nekem segített a gyógyszer. Nem akarom megkérdezni tőle, hogy tud-e a saját maga betegségéről, mert az pofátlanság lenne a kislányra nézve. Biztosan elmondták neki, persze gyerek nyelvre lefordítva, de így, hogy váltottam vele pár szót abban is biztos vagyok, hogy a tényleges dolgokat is megértené az állapotával kapcsolatban. Elvégre sokkal magasabb a szellemi fejlettsége, mint a korabelieknek.

Byul pov's

Az az esti rémálom cseppet sem könnyítette meg a helyzetemet. Épp élveztem, hogy végre jól tudok aludni, mire felkeltett, és csoda, hogy nem ordítva ültem fel és mentem ki inni egy pohár vizet. Teljesen leizzadtam, és ami a legrosszabb, hogy semmire sem emlékszem belőle, csak arra, hogy borzalmas volt.

Felöltöztem, és kimentem a szobából, hogy reggelizhessek valamit, aztán elinduljunk a játszótérre, ahogy azt tegnap megígértem Seo-nak, ám mire kiértem, ők már nagyban fent voltak, és egymást szórakoztatták.

Lepakoltak mindent a konyhaasztalról, és egy papírból hajtogatott hokiütő alakú csíkot szorongattak, miközben lecsavarták az egyik üvegen levő kupakot labdának. Ide-oda lökdösték, gondolom az volt a cél, hogy bementen abba a zsebkendőből kiszabott négyzetbe. Nem tudom, mit akarhat ezzel Minho, de remélem semmi hátsószándék nincs benne. Jó látni, hogy foglalkozik Seo-val, és mindezt úgy, hogy élvezi is, és nem kényszerből tesz.

- Oh, felébredt! - szúrt ki rögtön Seo, majd felém mutatott, így Minho is megfordult. - Készítettünk neked reggelit! - csillantak fel szemei, majd a mikróhoz futott, amiből kivette a tányért, amin így ránézésre egy szendvics volt. Nem volt nagy szám, szalámi, sajt és némi vaj alatta, de pontosan úgy, ahogy szeretem. Biztos Seo mondta az arányokat, mert nem hiszem, hogy Minho egyből betalálta volna a kényes ízlésemet, miszerint a vaj nem lehet magasabb, mint egy milliméter. Ami a legédesebb volt ebben az egészben, hogy a sajton, ami a szendvics tetejére volt helyezve egy nagy szívecske volt rajzolva. A nagyobbat biztos vagyok benne, hogy Seo rajzolta, mivel az oldala itt-ott kicsit hullámos, de nyilván ketchuppal nehezebb rajzolni, mint ceruzával. Azonban volt benne egy kisebb is, és mivel más nem lakik itt, egyértelmű volt, hogy az Minho keze munkája.

- Köszönöm. - hajoltam le az előttem toporzékoló lányhoz, aki kíváncsian várta a véleményemet, majd egy lágy puszit nyomtam arcára, mire ő vigyorogva visszamászott a helyére. Mielőtt leülhettem volna, Minho felém fordult, és furcsán pislogva nézett rám, egyre csak döntve a fejét.

- Mi vagyok én, szeretetszolgálat? - nevettem fel, majd két ujjam a számhoz emeltem, és dobtam felé egy puszit, amit ő a játék kedvéért ,,elkapott", és lengetni kezdte, mintha olyan nagy érték lenne. Biztos azért csinálta, mert Seo arcára még ezzel a kis momentummal is mosolyt csalt, aminek nem csak én, hanem ő is örült.

Reggeli után felvettük a cipőinket, és indulhattunk is a játszótérre. Ekkora szerencsénk még talán sosem volt, mivel az idő eléggé enyhe volt, és mégis csak egy gyerek játszott magányosan a homokozóba, a szomszéd asszony unokája, aki rögtön odahívta magához a lányt.

Leültem a hintára, és elkezdtem magam lökdösni addig, amíg nem jöttek mások is, elvégre felnőtt létemre még mindig imádom ezt a tákolmányt. Minho is csatlakozott a mellettem levőre, de ő inkább kihasználta az egyensúlyát, és a hajlékonyságát, hogy törökülésbe tudja tenni a lábait.