never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

01. ʞǝzdǝʇ

Az egyik legjobb pillanat az életben az, amikor a sötét szobában az ágyon fekve, fejedre teheted a fülhallgatódat, maximum hangerőre tekerheted a walkmanedet, és elmerülhetsz a saját kis világodban. Amikor semmi másra nem kell gondolnod, csak arra, hogy Te mit csináltál volna az előbb befejezett könyved főhősének a helyében.
Nem az álmodozásról beszélek. Hanem a fantáziavilágról, ami csak a Te fejedben létezik, és amit senki másnak nem tudsz elmondani, mivel nem fognák fel azt az egész dolgot ami az agyadban játszódik le. Te pedig meg sem akarod osztani mással, mert ez a Te rejtekhelyed. Itt nem kell elbújnod, ha olvasni akarsz. Nem kell korán reggel felkelned, hogy iskolába menj. Azt csinálhatsz amit csak akarsz! Hát nem lenne menő, ha ez lenne a valóság?

A walkmant már nem tudom még jobban felhangosítani, ami elszomorít. Ezért inkább a fejemre rántom a párnámat, és megnyugszom, hogy még nagyobb sötétség vesz körül. Na meg reménykedem abban, hogy láthatatlanná is válok. Késő délután van, a ház pedig csendes, ami szokatlan. Addig a jó amíg ez a helyzet így is marad.

Talán most jött el az a pillanat, amikor tényleg klassz lenne ha a fantázia világom életre kelne. Jönne egy sötétség, és egy másik helyen találnám magam, ahol senki nem ismerne fel, és ahol nem kellene anyám haragjától rettegnem, aki nem rontana rögtön nekem azzal, hogy mit csináltál már megint.

A vicces az, hogy én soha semmit nem csinálok. Tényleg!

Azonban mégis mindig én vagyok az, aki körül történik valami. Mint például ma is.
Esküszöm, én csak a kémia óráról feledkeztem meg - a héten már a második alkalommal, ugyanis valahogy jobb elfoglaltságnak tekintem azt, hogy az iskola épülete mellett található kukák mellett olvassak. Annyira elmerültem, hogy nem vettem észre, hogy már javában ebédszünet van, ami miatt az iskola nagyrésze kivándorolt az udvarra. Mint kiderült a kukákat nem csak én használom rejtekhelynek, hanem másik csapat diák is, akik szerintem pont a mai nap akarták kipróbálni azt, hogy milyen sunyiban cigarettázni. Sajnálatos módon, pont az útjukban voltam. Azzal a ténnyel senki ne is foglalkozzon, hogy az egyik fiú majdnem rám esett mert elakadt a lábamban. Ez a másik kettő haverjának úgy esett le, mintha én direkt akasztottam volna le. Valójában a probléma az volt, hogy megijedtek attól, hogy én felállok és megyek az igazgatóhoz beköpni őket. Ezt pedig nem engedhették meg. Így felhúztak a betonról a pólóm nyakánál fogva, és úgy döntöttek, hogy rohadt vicces lesz ha belenyomnak a kukába. Természetesen nem hagytam magam, a védekező mechanizmusom pedig életre kelt - vagyis a kezemben tartott, ötszáz oldalas keményborítós könyvemet Logan Pier arcába ütöttem. A vörös hajú srác a szeme alatt rögtön vérezni kezdett, de legalább elengedett. Kendall, a barátnője pedig sikoltozni kezdett, mire az ebédszünetet ügyelő tanár máris rohant a kukákhoz, ahol meglátta azt, hogy én épp egy könnyvel készülök verekedni.

Nem magyarázkodtam, amikor bevittek az igazgatóhoz ok nélkül. Soha nem teszem, mert tudom, hogy felesleges. Több mint kétszáz gyerek jár a Hawkins- i gimibe, és én vagyok az az egy, akit senki nem vesz figyelembe. Mindent rám lehet kenni, mert én eltűröm, ezt pedig mindenki ki is használja.

Így a diri, üzent az anyámnak a munkahelyére, hogy a lánya már megint verekedést kezdeményezett, és csúnyán elintézte az egyik diáktársa arcát.

Az iskolában pedig annak a bizonyos diáktársamnak a barátai megígérték, hogy előbb vagy utóbb tényleg élvezhetem a kukák társaságát belülről. Én pedig besokaltam, és ahelyett, hogy maradtam volna a délutáni óráimra, inkább leléptem. Hiszen már úgyis bajba kerültem, nem igaz?

A Queen hirtelen elhalkult, majd a hallásom kitisztult és rögtön kaptam fülhallgatóm után, de már késő.
Anya hangja az egész dobhártyámat betöltötte, miközben én próbálok rájönni arra, hogy melyik században is vagyok.