never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

02. éɹʇüʞ

- Ma felhívott Karen, és közölte velem a hírt, miszerint a fiúk megegyeztek abban, hogy valami játék estet tartanak náluk. - anya próbál a legóvatosabban fogalmazni, mindezt úgy, hogy közben csak fél szemmel néz rám. Úgy tesz mintha valami piszkot talált volna a körme alatt, és azt tanulmányozza bőszen, csak azért, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie.

Tény és való, hogy álltalában amikor ilyen jó hírt közöl velem, akkor kiborulok - nagyon. Nem azért mert problémám van az öcsémmel, vagy annak barátaival. Áh, dehogy! Egyszerűen csak már azon a véleményen vagyok, hogy nevetséges rám nézve a dolog, miszerint a már majdnem serdülő korába lépő testvéremre kell vigyáznom, és annak zizzent haverjaira, miközben más elfoglaltságaim is vannak. A probléma az, hogy csak én vagyok azon az állásponton, hogy nem kell rájuk már felügyelet. Ugyanis körülöttük mindenki csak akkor van megnyugodva, ha ott lézeng mellettük egy valaki, aki értelmesebben gondolkozik mint a négy fiú. Erre pedig pont én vagyok a legalkalmasabb a szülők szerint, ami rám nézve gáz, ugyanis nem csak én vagyok az egyetlen idősebb testvér. Azonban én vagyok az egyetlen, akit mindig le lehet kapni, hiszen én úgysem csinálok semmi értelmeset. Nem járok tanuló klubokba, nem vagyok benne semmilyen csapatban, a sportban béna vagyok úgy ahogy a zenében is - szóval nincs olyan iskolai tevékenység aminek a részese lennék. Sőt még az iskolán kívül sincs olyan csoport aminek az aktív tagja lennék. Így mindenkinek az jön le, hogy nekem tökéletes időtöltésnek felel meg az, ha a kis takonypócokra figyelek. Legalább addig sem vagyok magányos - kürtölte szét az anyám, és ez mindenkinek bevésődött az agyába.

- Ezért van akkor ilyen csend. - esik le hirtelen, hogy miért volt minden ilyen szokatlan. Hát a nagy csend, amit az öcsém hiánya eredményezett. Az az a bizonyos csend, amikor mosolyoghatnékod támad kedved, mivel annyira élvezetes. Efféle csendre, pedig csak akkor van lehetőség élvezni, ha a majomfej lelép a haverjaival. Csak a probléma az, hogy aztán ezért a csendért nagy árat kell fizetni, ugyanis ha nem nálunk játszanak történetesen, akkor valamelyik másik fiúnál, de másnap ismét a mi házunkba tör ki a katasztrófa, és akkor még Miaut sem vagyok képes leszedni a karnisom tetejéről.

A játék esteket szeretem a legjobban mert akkor az egyik kis szarost sem látom késő estig. Már a suli után rögtön Wheelerék alagsorába mennek, ami az ő kis búvóhelyük, ahol azt csinálhatnak amit csak akarnak, mivel senki nem szól rájuk. Mrs. Wheeler csak akkor megy le, ha ételet visz le - de természetesen előtte kopognia kell a titkos jelszóval, és csak akkor léphet be az alagsorba, ha engedélyt kapott rá a vezértől - vagy pedig, amikor szól, hogy ideje befejezni mert már késő van. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy az utolsó ilyen játék est folyamán kereken tíz órát nyomatták azt az ostoba történetet, amit Ők találtak ki.
Itt már el is értünk a történet azon pontyához, amikor elkezdetek gondolkozni azon, hogy mégis miféle játékot játszanak. Hát nem olyat mint a többi velük egykorú gyerek. A foci, nintendo, hintázás a számukra tabu. Saját maguknak találtak ki különféle játékot, amiben olyan fantázia van, ami még egy kínai játékgyártó cégnek sem jutott volna az eszébe. Rendes útmutatókat írnak a szerepjátékaikhoz, aztán beöltöznek a kitalált karaktereikhez, mitológiai szörnyek után olvasnak, csak azért, hogy minél valósabb legyen. Rám azt mondják, hogy kocka vagyok, de ehhez még nekem sincs ekkora fantáziám.

- Megegyeztünk, hogy legkésőbb kilencre érte megyek, de - és itt is van az a bizonyos, de. Nem kell befejeznie, ugyanis szinte már az agyába látok. Amikor az alsó ajkát harapdálja, csak azért, hogy időt nyerjen magának, már tudom, hogy valami olyat akar kérni tőlem ami nekem nem fog tetszeni. Soha semmi nem tetszik, amire Ő megkér. Ezért próbálom nem is figyelembe venne, az aggodalmas tekintetét. Egy ügyes mozdulattal beleugrottam az ágyamba, majd a fülhallgatómat a fejemre helyeztem és igazgatni kezdtem a füleimen. Amikor meggyőződtem róla, hogy kényelmesen elhelyeztem, a kezembe vettem a walkmanemet, és már majdnem megnyomtam a lejátszás gombot, amikor anyám gyors beszédbe kezdett, - elvállaltam plusz pár óra túlórát, és én nem tudok érte menni - kezd bele hevesen a magyarázkódásba, és közelebb lép az ágyamhoz. Ránézek, de nem figyelek rá. Helyette azon kezdek el tűnődni, hogy hol van Miau. Amióta hazajöttem nem láttam Őt.