Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃
Biciklimet magam mellett tolva, fejemet lehorgasztva, könnyeimmel küszködve lassan sétáltam hazafele. Néhány ember kikerült, vagy esetleg megbámult, de egyik sem volt olyan bátor, hogy megkérdezze mitől van ennyire kipirosodva az arcom, és felduzzadva a szemeim. Úgy ahogy a suliban sem kérdezte meg senki sem, hogy mitől kezdenek el csak úgy a semmiből potyogni a könnyeim. Páran összesúgtak, majd jóízűen kinevettek, néhányan azt találgatták, hogy melyik családtagom halhatott meg. Ezután jött a mély töprengés, majd valaki közölte, hogy a családtagomat nem veszíthettem el, ugyanis látták reggel az anyámat, és az öcsémet is, más rokonom pedig nem él a városban. A macskámra még csak rá sem gondolt senki sem.
Ha azt vesszük pedig elég jól türtőztettem magam egész nap. Inkább véresre rágtam belülről az alsó ajkamat, hogy a fájdalomra összpontosítsak, és ezáltal nem engedtem utat törni a könnyeimnek. Egy hősként viselkedtem egészen az utolsó előtti órámig, ami is biológia volt, és a Sors pont úgy hozta, hogy a macskák testfelépítését tanuljuk. Az a bizonyos madzag pedig ott szakadt el nálam. A biológia könyvben lévő összes macskában Miaut láttam, az agyam pedig szórakozni kezdett velem, ugyanis a képek még mozogni is elkezdtek, pont úgy ahogy az elveszett macskám szokott. Krokodilkönnyeket kezdtem el hullatni, és próbáltam nem megfulladni a saját könnyeimben. Azonban Mr. Og nem volt hülye, és hiába ültem a leghátsó sorban, felszólított, majd kitessékelt a teremből, szorosan követve. A szívemet pedig pont a vén, biológia tanáromnak öntöttem ki, aki nagy meglepetésemre megértett. Azt mondta, hogy átérzi a fájdalmamat, ugyanis Ő is pontosan így viselkedett amikor az első macskája meghalt. Ezzel a kijelentésével azonban csak rontott a helyzeten, mert még jobban kiborultam, ugyanis pont arra nem akartam gondolni, hogy Miau halott legyen. A szavát már vissza nem tudta szívni, én pedig ha akartam volna sem tudtam volna másra gondolni, csak arra, hogy Miau valahol halva fekszik. Tanár létére megölelt, és azt mondta, hogy miután elveszítette a macskáját, vett egy másikat, és még egyet, majd még egyet, mostanra pedig harminc macska büszke tulajdonosa. Ellenkezni kezdtem, hogy nekem csak Miau kell, ugyanis ha egy ember elveszíti a legjobb ember barátját, az helyett sem tud venni egy másik ugyanolyat. Miután Mr. Og beletörődött, hogy nem tud velem mit kezdeni, kedvesen felajánlotta, hogy inkább menjek haza, Ő pedig kiigazolja az egész napom. Természetesen nem ellenkeztem, és úgy mentem el az iskolából, hogy a biológia felszerelésemet a teremben hagytam, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt.
Még a biciklimre sem tudtam felülni, ugyanis a látásom teljesen homályos volt, és félő volt, hogyha felülök az eszközre, akkor az első kanyar alkalmával eltaknyolok. Így esett a döntésem arra, hogy inkább a biciklimet magam mellett tolva megyek haza. A járásom szokatlanul lassú volt, aminek az volt a legfőbb oka, hogy egyszerűen rettegtem haza menni. Az első napom lesz, amikor belépek a bejárati ajtón Miau nem fog felém futni, hogy aztán boldogan körözzen a lábaim körül, és dörzsölje hozzám a vastag, szőrös bundáját. Senki nem fog hazavárni, ebbe pedig rohadt félelmetes belegondolnom. Álltalában pedig rohadtul sietni szoktam haza a suliból, de ma nem volt miért.
