never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

18. ɾonɐʇɥɐn

- A hazudás gerinctelenség, de ha a tesóddal szemben teszed akkor még genyóság is! - a házunk felé vezető járdán tekertünk Dastinnal. A fiú jóval előttem biciklizett, így csak a hátizsákjának tudtam szemrehányó megjegyzéseket tenni. Nem hiszem el, hogy tényleg képes a szemembe hazudni! Tudom, hogy valamit rejtegettek előlem Wheeleréknél, hiszen túl egyértelműek voltak, vagyis különösebben viselkedtek mint ahogy szoktak. - Dustin tudom, hogy titkoltok előlem valamit, ugyanis kegyetlen béna vagy a hazudozásban. - amióta elindultunk a Wheeler háztól, most történt meg először, hogy végre hátrafordult és rám nézett. De ez a nézés inkább volt felháborító, mintsem megnyugtató. Felháborodott rám ugyanis hazugsággal vádoltam meg, ez pedig nem tetszett neki. Ráadásul az sem tetszett neki, hogy azt mondtam, hogy béna benne. Inkább azonban mégis úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet. Tovább tekert, és eszébe sem volt bevárni. Még azt is megmerte engedi magának, hogy a házunk előtti fűre csak úgy levágja a biciklijét, majd befusson a házba egyenesen a szobájába. Elszívelte, hogy én tegyem be a biciklijét a garázsba! Hát ez azért pofátlanság, ráadásul a viselkedése után már le sem tudja azt tagadni, hogy titkol valamit, ugyanis szó szerint kerüli azt, hogy beszélni tudjak vele tovább. Persze én nem hagytam ezt szó nélkül. Amikor beléptem a házba egyenesen utána mentem, ám amikor meghallotta a lépteim zaját, ami a szobája felé közeledett, olyan gyorsan vágta be előttem az ajtót, hogy még pislantani sem volt időm. A jó hír az, hogy most idejében sikeresen megálltam, így elkerültem azt, hogy a héten már másodszor vágjanak pofán ajtóval. Azonban ettől a kis malőrjétől szó szerint felment bennem a pumpa, és éreztem, hogy az idegszálaim egyesével kezdik megadni magukat, majd fokozatosan pattannak szét. Még jó, hogy beakartam menni hozzá csak azért, hogy leüvöltjem a fejét. Dustinnak azonban ennél több esze volt. Mint aki számított arra, hogy beakarok menni a szobájába, inkább úgy döntött, hogy annak az ajtaját kulcsra zárja, ami nála nagyon nem volt szokás. - Te most komolyan kicsuktál engem? - nyitogattam fel - le a kilincset abban reménykedve, hogy az majd megadja magát és kinyílik előttem. A válasz egyértelmű volt, de akkor sem akartam elhinni. - Dustin! - szóltam rá keményen, és tenyeremmel rácsaptam a barna fa ajtóra. Anya határozottan arra tanított, hogy soha nem lehet egymás előtt bezárva az ajtónk, ugyanis soha nem tudhatjuk, hogy valamelyikünk mikor szorul segítségre - Ha most nem nyitod ki az ajtód, akkor soha többé nem engedem, hogy megfogd Miaut - fenyegetőztem gyerekesen, mire belülről egy jóízű kacaj tört fel. - Csak, hogy tudd, megmondalak anyának! - emeltem fel a mutatóujjamat és úgy kezdtem el mutogatni a csukott ajtónak úgy mintha az öcsémnek magyaráztam volna.

- Ú, most betojtam. - jött a szobából a hang. Erre pedig az az egy idegszálam ami még bírta a gyűrődést, megadta magát és szó szerint szétpattant az agyamban, ami azt eredményezte, hogy belerúgtam Dustin szobájának ajtajába. Sajnálatos módon ezzel sem az öcsémnek okoztam fájdalmat, hanem a lábujjamnak.

Dühösen rontottam be a szobámba és azt tettem amit álltalában szoktam csinálni amikor mérges vagyok - fejemre tettem a fejhallgatómat, és elindítottam a walkmanemen az egyik Queen kazettámat, és magamra húztam a takarómat ezzel elérve azt, hogy a világ megszűnjön körülöttem létezni.

Dustin azonban másnap reggel sem volt hajlandó szoba állni velem. Ezért pedig úgy döntöttem, hogy én sem fogom őt figyelembe venni, hanem majd magam jövök rá arra, hogy mit titkolnak előlem. Hiszen a bébiszitterük vagyok, szóval nekem elméletilg mindenről tudnom kell.

Az újabb meglepetés akkor ért amikor Lucas is csatlakozott hozzánk az úton, és Mikekék utcája előtt nem lassítottak, hogy bevárjuk a fiút. Sőt Mikenak is hűlt helye volt, pedig rendszerint időben kiszokott érni, hogy ne kelljen megállnunk.

- Nem várjuk meg Mikeot? - kérdeztem lihegve, próbálva lépést tartani a tempójukkal. De mint ma reggel kiderült, a két srác túl elemében volt és alig bírtam utánuk hajtani a biciklimet. Mintha direkt gyorsan mentek volna, csak azért, hogy még véletlenül se lássam még csak az arckifejezésüket sem. Szentül mertem volna azt mondani, hogy suttogva beszélgettek, nehogy véletlenül meghalljak valamit.