never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

54.uʎı́ɹɾnʞ ʞı pnsʇıuʇ!

- Harrington, add ide az ütődet! – felállok a koszból, kezemet előre tartom, hangom követelőzően cseng.

Nem vagyok hajlandó Dustinra nézni. Csalódtam a saját öcsémben! Nem is csalódtam, inkább haragudtam rá, hiszen ha azt vesszük csakis az Ő hibája volt az, hogy Miau most holtan fekszik a hideg föld alatt, egyedül. Még csak normális temetést sem tudtam szervezni neki! Dusty egy érzéketlen pöcs! Semmi érzelem nélkül belevágta a legjobb barátomat egy gödörbe. Miau sokkal szebb helyet érdemelt volna a kertben. Nem a gyom között, ahol naponta mindenki majd megtapossa a fekhelyét.

Dustin azt hiszi, hogy Ő miatta kérem el a híres szöges ütőt. Talán tényleg át is futott az agyamon, hogy jó lenne lecsapni a kis szarost. Ám akár mennyire is mérges vagyok, az öcsémet nem nyínám ki, - még nem. Az ütővel más terveim vannak.

- Most komolyan, miért vagytok Ti annyira rákattanva az ütőmre? – kérdezte Harrington, és tolatni kezdett. Véletlenül Dustyra néztem, amit Harrington is véletlenül észrevett. Először engem nézett, majd az öcsémet. Dusty nyelt egy nagyot és elfehéredett, az én szemeim viszont villámokat szórtak. Kissé félreérthető volt a szituáció, és sajnos Harrington tényleg félre is értette. – Kiakarod nyírni az öcsédet? – rémült meg, majd mint egy féltő szülő Dustin elé állt, a testével védve a kis szarost.

- Add ide azt a szaros ütőt! – követeltem fogcsikorgatva.

- Nem! – mondta határozottan, Dustin pedig még közelebb ment hozzá.

- Hát jó...- kaptam vérszemet, és megindultam feléjük. Kezeim automatikusan ökölbe szorultak, pedig nem terveztem verekedni. Na jó, ez hazugság volt. Egy valaki halálát nagyon is terveztem, és ha szerencsém volt, akkor ma estére Miau nem fog már egyedül feküdni a hideg földben hanem kap egy barátot is, aki szó szerint odajuttatta.

Már majdnem odaértem a Dusty – Harrington pároshoz. Pár lépés választott el tőlük, mikor Harrington elugrott az öcsém elől.

- Oda adom, csak ne üss meg. – kezdett el rimánkodni, kezeit pedig védekezés képpen arca elé tartotta. Megtorpantam, és az elmúlt egy óra alatt most először éreztem késztetést arra, hogy felnevessek. A nevetésből pedig röfögő nevetés lett, amit úgy próbáltam meggátolni, hogy számra tapasztottam a kezem. Isteni érzés volt azt látni, hogy Harrington szó szerint fél tőlem. Viszont mikor meghallott nevetni, Ő is megengedett magának egy félős nevetést.

- Beszarás – vettem el kezemet a szám elől, de szám még mindig a fülemig ért. Harrington kikukucskált az ujjai közül, és összeráncolt homlokkal vizslatott – A nagy Steve Király fél Tőlem! – megtapsoltam saját magamat

- Csalódtam benned, Steve! – húzta fel az orrát Dustin, és durcásan összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt.

- Te beszélsz a csalódásról, Dusty? – vontam fel a szemöldökömet. Meghökkent, ugyanis minden bizonnyal megérezte, hogy mi következik. – Miau volt a legjobb barátom – éreztem, hogy a szemeim könnyekkel akarnak megtelni, de volt még bennem annyi tartás, hogy ne bőgjem el magam Harrington előtt. – Te pedig annyi tiszteletet nem adtál neki, hogy szépen eltemesd! Beledobtad egy lyukba csak úgy. Ráaádsul nem is szóltál róla nekem. – Miau tényleg nem érdemelte meg ezt. Senkinek nem ártott. Ő csak elvolt naphosszat a szobámba ahonnét csak akkor jött ki, mikor éhes volt. Viszont mindig is utálta az öcsémet. Vajon miért? Biztos érezte rajta, hogy egy rossz ember, és egyszer ő lesz az aki majd véget vet rövidke életének. – Megölted a macskámat! – egyenesen Dusty szeme közé néztem, a könnyim pedig úgy kezdtek el potyogni, hogy nekem még csak esélyem sem volt visszatartani őket.