never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

36. ɐz öןʇözőbǝn

- Beszélnünk kell! - hangom úgy csengett, mintha valami szörnyű hírt akartam volna megosztani a szerencsétlen sráccal. Nem csoda hát, hogy Harrington teljesen lesápadt, és akkorát nyelt, hogy még az ádámcsutkája is megmozdult. Szó szerint teljesen lefagyott, majd mikor összeszedte magát, idegesen a hajába túrt, és úgy várta, hogy ismét szólaljak meg. Azt kívántam, hogy bárcsak gondolatolvasó lennék! Először átfutott az agyamon, hogy talán húzom még pár percig az agyát, és nem szólok semmit, ezáltal pedig Ő totál ideges lesz, a némaságom miatt. De aztán amikor ránéztem aggódó tekintetére, úgy döntöttem, hogy inkább mégsem húzom az agyát tovább. - A jégkásáról. - tettem hozzá, és esküszöm szinte hallottam ahogy az a bizonyos kő leesett a szívéről.

- Te most szívatsz, ugye? - jött vissza a színe, és kicsit sem kedvesen nézett rám. - Én meg azt hittem, hogy az öcséddel történt valami, vagy a városba megint visszatértek azok az izék - teljesen kiakadt. Úgy túrt a hajába, hogy majdnem kitépte az értékes hajtincseit. Örülnöm kellene annak, hogy ennyire a szívén hordja Dustin sorsát? Legalább most már a felől is megnyugodhatok, hogy akkor este amikor a demogorgonok ránk támadtak, nem csak én paráztam. Mondjuk ha így visszagondolok, egyértelmű, hogy kettőnk közül Harrington volt az, aki jobban berezelt, ugyanis Ő először lelépett, majd csak utána tért meg. - Nem vagy vicces, ugye tudod, Henderson! - nem értem, hogy mi baja van. Mitől készült ki annyira, hogy fel - alá kell járkálnia, az orra alatt morogva?

- Most komolyan az öcsém miatt ijedtél meg ennyire? - húzom fel a szemöldökeimet egészen a homlokomig. Harrington abbahagyja a járkálást és dühösen néz rám. Tényleg ráijesztettem.

Harrington megpiszkálja az orrát, de nem szól semmit, csak a szemem közé néz, úgy mint aki így akarna elmondani valamit. Valamit, amit nem mer hangosan kimondani. Esküszöm, ettől a nézésétől még tényleg elhiszem neki azt, hogy sajnálja a múltat, és próbál jobb ember lenni. Próbálkozik, és pont ezért van azon, hogy szedje rendbe a dolgokat. Először is Dustin bocsánatát akarta kivívni, ami úgy tűnik, hogy sikerül is neki. Sőt annyira megtalálta vele a közös hangot, hogy mostanra már ha hangosan nem is meri kimondani, de belülről már a barátjának tekinti az öcsémet. Jobb barátjának, mint Carolt vagy Tommy H-t. Ez azonban még megrémiszti, hiszen kétszínű emberek vették őt idáig körbe, akik csak azért voltak az állítólagos barátai, mert Ő volt a suli menője.

- Válthatnánk témát? - kéri csendesen, az ég felé emelve a fejét.

Megnyálazom az alsó ajkam. Személy szerint én nem akarok témát váltani, ugyanis kíváncsi vagyok rá, hogy miért fontos a számára ennyire az öcsém. Hogy mitől változott meg a véleménye róla. Azonban ha most kérdezősködni kezdenék, akkor lehet, hogy magamra haragítanám.

- Nem kellett volna megvenned a jégkását. - térek rá a valós dologra, amiért megkerestem őt.

- Fogadtunk. Veszítettem. - világít rá a nyilvánvaló tényre, majd leül a padra. Követem, és leülök mellé, de nem nézek rá.

- Ne hülyéskedj már! - csattanok fel, és idegesen megszorítom a pad alját. Miért nem lehet csak egyszerűen bevallania azt, hogy már megint így akar kárpótolni, amiért szemét módon viselkedett velem? Egyértelmű, hogy csak azért szerezte meg a jégkását, mert tudta, hogy tegnap megbántott a viselkedésével. - Ez nem a versenyről szól. - csóválom meg a fejem hevesen.

- Hát akkor miről? - kicsit felém fordítsa a fejét, de én türtőztetem magam, nem vagyok hajlandó felé nézni ugyanis akkor megint csillapodna a haragom iránta. Azt pedig nem akarom, ugyanis gyűlölni akarom. Én nem leszek az a lány, akit a cuki mosolyával egy csapásra letud venni a lábáról.