never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

44. sǝnʞ!nǝʞ nǝɯ ʞönʎöɹöƃ

Azt mondják, hogy azok az emberek akik rendkívül magas IQ szinttel rendelkeznek, rendszeresen többet késnek az átlagnál. Ez a feltételezés pedig rám rettentő igaz volt. A késés az életem része volt. Sőt olyan legjobb barátok voltunk mint Miauval. Nem telt el úgy nap, hogy ne késtem volna el valahonnan. Reggelente az iskolából, az ebédszüneti utáni órámról, amikor Anya megkért, hogy siessek haza, a könyvtári könyvek visszavételével, vagy amikor az öcsémért kellett mennem.

Ma azonban úgy döntöttem, hogy ennek a rossz szokásomnak véget vetek. Na jó, igazából csak nem akartam magamra haragítani Harringtont, ugyanis attól féltem hogyha elkésem, akkor berág rám és nem fog akarni tanítani vezetni. Én pedig semmiképp nem engedhettem azt, hogy meggondolja magát, ugyanis ilyen ajánlatban soha a büdös életben nem lesz többé részem, ha ezt most elszúrom.

Fél hatra voltunk megbeszélve, hogy találkozunk a házuknál. A házuknál, ami még biciklivel is több mint negyed órára volt tőlem, így pontosan öt óra után öt perccel indultam el, de amikor még csak félúton jártam, aggódni kezdtem azon, hogy talán mégiscsak túl későn indultam el.

Talán gyorshíthattam volna a tempómon is, ám ezzel elég sok hibába ütköztem. Ugyanis ha gyorsabban tekertem volna, akkor izzadni kezdtem volna, és ha beültem volna mellé az autóba, az első dolog amit megérzett volna, az az én büdösségem lett volna, és lehet, hogy ez miatt nem akarta volna folytatni az oktatást. Másodszor pedig ha gyorsabban mentem volna, akkor fennált volna a veszélye annak, hogy megint elesem. Nem egyszer volt már rá példa, hogy a sietségem miatt leestem a biciklimről. A térdemen még mindig egy csomó olyan seb volt ami még nem gyógyult be. Ha pedig megint elesnék - ráadásul amilyen szerencsém van, biztos, hogy Harrington előtt taknyolnék el - azt hinné, hogy nem érdemes engem vezetni tanítani, hiszen még csak biciklizni sem tudok rendesen.

Nem emlékszem arra, hogy ennyire túlreagáltam volna a dolgokat. Mindig engedtem, hogy minden csak úgy sodródjon körülöttem. Ám most azt szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen. Hogy Harrington tudja meg azt, hogy mennyit veszített amikor utált engem. Azt akarom, hogy ismerjen meg, és a barátjának tekintsen akivel szeret lógni és hülyéskedni. Ne pedig szégyelljen velem mutatkozni.

Hiába nem tekertem gyorsan a biciklimet, mégis mikor megálltam a hatalmas kovácsoltvas kerítésük előtt, olyan erősen nyomtam féket, hogy majdnem előre bukfenceztem. Ezt követően gyorsan körülnéztem, hogy esetleg meg e láthatott, de szerencsére még időben voltam, ugyanis Harringtonnak nem kellett az úton várnia rám.

A jól ismert bordó BMW útra készen állt tökéletesen a járdán parkolva, amit mikor megláttam még nyelni is elfelejtettem. Ez az egész kialakult helyzet túl szép volt, hogy igaz legyen.

A kapun belépve rögtön tudtam, hogy merre kell mennem, ugyanis már nem jártam ismeretlenben. Most azonban az volt a különbség az utóbbi alkalomtól, hogy hivatalosan megvoltam hívva.

Ahogy felértem a bejárati ajtóhoz a szívem szó szerint a torkomba dobogott. Kopogásra készültem, de öklömnek még csak hozzá sem kellett érnie az ajtóhoz, ugyanis az máris nyitódott, és Harrington állt előttem. Mivel még csak kopognom sem kellett, így arra a következtetésre jutottam, hogy már biztosan várt rám, amitől megrémültem.

- Elkéstem? - hökkentem meg, és gyorsan felhúztam a kabátomat, hogy rálátást tudjak nyerni a karórámra. Észrevétlenül fújtam ki a levegőt amikor is tudatosult bennem, hogy öt perccel előbb érkeztem - Vagy túl korán jöttem? - levert a víz. Mondjuk ennek lehet ahhoz volt sok köze, hogy a sisakom még mindig a fejemen volt, és izzadt alatta a hajam. - Ha akarod, inkább visszajövök később. - ajánlottam fel, és már fordultam is meg, amikor hirtelen elkapta a kabátom kapucniját, és úgy húzott vissza.