never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

26. ɹ!bɐnɔ

Amikor vasárnap reggel kinyitottam a szemeimet, majd felültem az ágyamon nem gondoltam azt, hogy valakinek sikerül annyira felidegesítenie, hogy másnap az iskolában úgy képen ütöm Steve Harringtont, hogy annak az orra eltörik, ettől pedig az én öklöm belilul és sebes lesz, így mind ketten a nővéri szobában kötünk ki, elsősegélyen.

Ne haladjunk ennyire előre a történésekkel, inkább menjünk szépen lassan, és ismerjétek meg az egész sztorit.

Mint ahogy írtam, azzal a tudattal szálltam ki az ágyból, hogy milyen tökéletesen nyugodt vasárnapnak nézek elébe. Anya dolgozott, és kijelentette, hogy csak késő este jön haza, ugyanis bent kell maradnia. Ezt amikor Dustin meghallotta rögtön tárcsázta Lucasék telefonjátt, és se köszönés, se magyarázat nélkül kikötötte, hogy pár perc múlva ott lesz náluk, de addigra készítse elő az űrlényes társasjátékát. Hát erről a társasjátékról tudni kell, hogy ha valakik elkezdik és végig akarják vinni, akkor úgy tervezzék, hogy tíz órán keresztül még pisilni sem lesz idejük.

Mindenem megvolt a tökéletes vasárnapi naphoz. Egyedüllét, csendesség, két vaskos könyv, és egy vadiúj válogatás kazetta.

Befészkeltem magam az ebédlőnkben lévő kanapéra, magamra húztam az egyik karácsonyi pokrócomat, füleimre tettem a fejhallgatómat, az ölembe pedig már ott pihent a könyvem, amit nagyon óvatosan nyitottam ki ugyanis nem hittem el, hogy tényleg tudok olvasni nyugodtan úgy, hogy se az anyám se pedig az öcsém nem zavar meg.

Tényleg elhittem, hogy kifogom tudni olvasni a könyvemet. Hiszen kerek tíz oldalig jutottam. Ám amikor a tizenegyik oldalra átfordítottam, és majdnem a fejezet címének az utolsó betűjéhez értem, kopogtak.

Kopogtak, de nem enyhén türelmesen várva arra, hogy valaki ajtót nyisson. Nem, úgy kopogtak, hogy majdnem kitörték az ajtónkat, ugyanis annyira türelmetlenek voltak. Először fontolóra vettem, hogy inkább ajtót sem nyitok. Úgyis biztos valaki csak anyát keresi, Ő pedig úgysincs otthon. Ezért lejebb csúsztam a kanapén, és folytattam tovább az olvasást.

Vagyis csak szerettem volna tovább olvasni, ha az ajtó túloldalán valaki a kopogás mellé be nem vette volna még a csengőnket is társként. Így olyan hangzavar lett a házban, hogy esélyem sem volt figyelni a könyvemre, és kénytelen voltam megadni magam.

Nagy hangos nyögések kíséretében, szó szerint kicsúsztam a kanapéból, és olyan arckifejezést vettem fel, amivel reméltem, hogy elijesztem az ajtó túloldalán álló idegent, aki megzavart. Gyűlültem ha megzavarnak! Pláne akkor amikor eltervezek valamit, és már épp azon vagyok, hogy véghez is vigyem azt.

Lépteim zaja hangos volt ahogyan az ajtó felé csörtettem, majd egy rántásra tártam fel azt, és akartam rögtön lekiabálni a vendég fejét.

Ám a szó rögtön a torkomra fagyott, a düh pedig eltűnt az arcomról, amikor az ajtó túloldalán megláttam a Nancy - Jonathan párost. Arcomra döbbenet ült ki, de csak pár másodpercre, ugyanis utána sokkal jobban el lettem foglalva valami mással. Mégpedig Jonathan félig feldagadt lila szemével, és felrepedt vérző szájával.

Kezemet automatikusan a szám elé kaptam az ijedségtől, és gondolkodás nélkül tártam még szélesebbre az ajtót, hogy tudjanak belépni. Nancy ismételten átlendítette a már teljesen legyengül Jonathan jobb kezét a vállán, hogy tudja betámogatni a házunkba, én pedig követtem a lány példáját, és megismételtem ugyan ezt a folyamatot a másik oldalán is. Jonathan nem ellenkezett, hanem hagyta, hogy az ebédlőnkbe vezessük, majd ott lesegítettük ülni az egyik fotelba, amiben pár perce még én készültem pihenni.

- Sajnálom, hogy csak így rád törtünk, de Jonathan csak hozzátok volt hajlandó eljönni - kezdett bele rögtön a magyarázkodásba Nancy, mire Jonathan sajnálkozva a szemembe nézett. Ám a tekintetéből rögtön kitudtam olvasni, hogy miért jött pont ide. Egyszerűen nem akart kórházba menni, hanem abban reménykedett, hogy majd az anyám ellátja a sebeit.