never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

34. ʞüןönös éɹzésǝʞ

- Istenem, nekem tényleg megtetszett valaki! - anyának meg sem kellett mozdulni, ugyanis én voltam az aki odarohantam hozzá, majd a nyakába vetettem magam, és kezdtem el zokogni. Zokogni, mert egyszerűen gyűlöltem magamat, hogy engedtem ennek az ostoba érzésemnek. Pedig megfogadtam magamnak, hogy én soha nem leszek olyan mint a többi ember. Én harcolni fogok az ellen a bizonyos nyíl ellen, ami elakar mindenáron találni. Egyszerűen rosszul voltam már magától a szerelem szótól is. Könyörgöm, még csak romantikus könyveket sem bírtam soha a kezem közé venni, ugyanis közhelyesnek találtam őket. Hiszen az összes erről szóló könyv, annyira sablon és kiszámítható. Nem tudnak újat mutatni a sorok. A lány rendszerint mindig beleszeret egy olyan fiúba, aki vagy le sem szarja, vagy pedig másba szerelmes. Hosszú fejezetekig csak kergetik egymást. A csaj ideösszeroppanást kap, öngyilkos akar lenni, majd mikor eldönti, hogy már nem érdekli az a bizonyos srác, addigra a hős szerelme mégis szerelmet vall neki. Én nem kérek idegbajból, és szívfajdalomból sem. Sőt öngyilkos sem akarok lenni, amiért a srác aki megtetszett nem szeret viszont. Vagyis jobban mondva ma reggelig tényleg röhejesnek találtam ezeket a dolgokat. De mostanra minden megváltozott. Ami elől menekültem most mégis utolért. Ami ellen harcoltam, mind bekövetkezett és még csak védekezni sem tudtam. Egy lettem azok közül az agyatlan főszereplő lányok közül, amelyikek azokban a nyálas romantikus könyvekben szerepeltek. - Nem akarok így érezni - úgy fúrtam anya vállába a fejem, hogy alig kaptam levegőt, miközben a felsőjét összegyűrtem az ujjaimmal. Rettegtem saját magamtól, és a bennem kavargó érzésektől. Mindenhol azt hallom, hogy milyen jó szerelmesnek lenni. Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, az agyamat pedig lekapcsoltam volna. Akár mikor eszembe jutott az a pillanat, amikor felállt mellőlem, és többé rám sem nézett, pont úgy mint aki szégyell, a szívem apróra összezsugorodott fájdalmába. Nem akartam újra visszagondolni arra a jelenetre, de az agyam folyamatosan lejátszotta, nehogy véletlenül megfeledkezhessek róla. Pedig nem akartam újra átélni. Miért kell szégyellenie? Miért nem lehet csak egyszerűen kedves velem, mint amikor először belépett a játékterembe, és játszani akart velem? Hát nem veszi észre, hogy teljesen összezavar? Inkább ne legyen kedves. Nem kérek a kedvességéből, ha közben meg csak megjátssza magát, mivel valójában még mindig undorodik tőlem. - Nagyon szar érzés ez, Anya. Mintha kiakarnák tépni a szívemet a helyéből, és én semmit nem tudok ellene tenni. Hagynom kell, hogy a fájdalom átjárja az egész testem. De én nem akarom! Újra normálisan akarok érezni. - anya felsőjét már teljesen átáztatta a könnyeim, miközben Ő megállás nélkül simogatta a hátamat, és így próbált megnyugtatni. Ő azonban azt nem tudhatta, hogy nem fog tudni megnyugtatni, ugyanis Harrington nézését nem tudja kiverni a fejemből.

- Jaj, Kincsem - suttogja, és magához szorít. Pontosan úgy mint aki tudja, hogy mit érzek. Fogalma sincs róla, hogy mit érzek, hiszen még én sem tudom pontosan. - Az emberek napi szinten esnek szerelembe. Ez az élet rendje - lassít a hátam simogatásán. Én egy szóval nem említettem azt, hogy szerelmes vagyok. Ki van zárva! Abba bele kell törődnöm, hogy sajnálatos módon megtetszett valaki - mondjuk mindig is sejtettem, hogy azért bánt annyira, hogy Harrington állandóan megaláz, mert a szívem legmélyebb részén egy nagyon pici vonzást érzek iránta, már az első találkozásunk óta, de ezt idáig nem mertem bevallani még magamnak sem, azonban a mai nap után már kár lenne tagadnom, - de azt nem fogom engedni, hogy a tetszésből szerelem legyen. Ó, nem! Én nem leszek valami reménytelen szerelmes, aki soha nem kaphatja meg szíve választottját, mert az túl ostoba ahhoz, hogy észre vegye a jeleket. Jeleket, amiket én szépen elzárok magamban, ugyanis már így is hülyét csinálok magamból állandóan. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne Harrington reakciója ha megtudná azt, hogy érzéseket táplálok iránta, ami rohadtul nem a gyűlölet. - Ezen mindenki átesik, ugyanis nem tudunk ellene mit tenni. A szerelem elképesztő érzés, de közben átkozottul fájdalmas is tud lenni - megtörlöm taknyos orrom, de a látásom még mindig könnyektől homályos. Szerintem még életemben nem bőgtem így. - Összetörünk, de újra felállunk. És ami a legfontosabb, hogy meg kell tanulnunk türelmesnek lenni! - gyengéden a fülem mögé tűri a hajamat, és kedvesen mosolyog. Az alsó ajkamba harapok, mert a könnyek megint feltörni készülnek.