never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

31. ɥoɹɯonoʞ

- Nem hiszem el, hogy tényleg itt hagytak! - még az ajtóhoz is oda rohantam, abban reménykedve, hogy Nancy és Jonathan csak hülyéskedett velem amikor azt mondták, hogy nem mehetek el velük az iskolához. Azonban Jonathan autójának a hátulján kívül ahogy kitért a poros utcáról, már nem láttam mást. Még szép, hogy teljesen kiakadtam, hiszen tudtam, hogy ha Jonathanék az iskolához mennek, az azért van mert a kis szarosok is ott lehetnek, és ha nem csalt az előérzetem akkor nem csak ez az egy szörny volt Hawkinsban. - Komolyan azt hiszik, hogy én itt maradok a seggemen ülve? Hát tévednek! Én lerázhatatlan vagyok. - Harringtonnal még csak nem is foglalkozva, dühöngő léptekkel indultam meg Dustin biciklije felé.

Már majdnem rá is ültem, amikor hangos csoszogás ütötte meg a fülem. Nem kellett volna hátra kapnom a fejem, hogy megtudjam mi okozza eme különleges hangot, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy kinek van sérült lába. Azárt a biztonság kedvéért mégis hátra néztem, hiszen tudjuk, hogy miféle lények bulizgatnak mostanság Hawkinsban, ezért pedig jobb ha elővigyázatosak vagyunk.

Az ajtóban meglepő módon tényleg csak Harrington állt. Jobban mondva az ajtófélfának dőlve állt, és onnan figyelt.

- Mondhatnám azt, hogy elviszlek a kocsimmal, de mivel én jelenleg nem tudok vezetni a lábam miatt, másnak pedig sajnálatos módon nem engedem vezetni a Kicsikémet, így nem tudok segíteni. - megindult ki a házból, és egyenesen engem vett célpontba. Nagyon lassan bicegett felém, ráadásul fogalmam sem volt róla, hogy mit akar tőlem.

- Egy szóval sem kértelek arra, hogy vigyél el, vagy, hogy add oda a hülye kocsid! - fortyantam fel. Vicces lenne ha ilyen opció átfutott volna az agyamon, mivel Harrington kihagyott egy elég fontos nézőpontot. Mégpedig azt, hogy rohadtul nem tudok vezetni, és még mindig nem szereztem meg a jogsit. Mondjuk lehet, hogy neki erről gőze sincs. Honnan is tudhatná, hiszen nem a legjobb barátom akivel minden apró kis szaros részletet megosztok az életemről. Ha véletlenül megtudná, hogy hányszor buktam meg a kresz vizsgámon, az első dolga lenne mindenkinek eldicsekedni, hogy mekkora lúzer vagyok. Jobb így, hogy gőze sincs róla, miért nem akarom elkérni a kocsiját, most amikor nagyon is nagy szükségem lenne rá.

- A kocsim nem hülye! - kelt a bordó BMW védelmére. Ismerős ez a nagy védelmezés, de vajon honnan is? Ja, megvan! Én is pontosan ennyire imádtam a biciklimet, amit Ő széttört.

- A biciklim sem volt az. - vigyorogtam rá fogcsikorgatva, majd ráültem az ülésre, és már majdnem hajttam egyet a pedálon, hogy tudjak elindulni, de Ő rám szólt.

- Ugye nem terveztél itt hagyni engem, egyedül? - kérdezte egy kis rémülettel a hangjában. Muszáj volt elfordulnom tőle, hogy leplezni tudjam a vigyoromat - A házban szörnyek lazulnak, ráadásul volt szerencsém nagyon közelről megismerkedni az egyikükkel, és arra a döntésre jutottam, hogy nem szeretnék a gyomrukba kikötni, mivel túl szép vagyok ahhoz, hogy vacsora legyek - lényeg az, hogy nincs eltelve magától. Nem akartam azt, hogy velem jöjjön, de viszont így belegondolva talán tényleg az lenne a legjobb megoldás ha inkább együtt maradnánk, mivel akkor segíteni tudnánk egymáson. Harrington is ezen a véleményen volt, mivel mire feleszméltem, már épp mögém készült ülni az ülésen. Ettől pedig ledermedtem. - Na csusszanj előbbre, kedves Lerázhatatlan Kislány. - próbáltam nem is foglalkozni azzal, hogy ahogy nagy nehezen átlendítette a fájós lábát az ülésen, végig a derekamba kapaszkodott, amibe én szó szerint belepirultam.

Örültem, hogy sötét van, és nem látja az előre forduló arcom, mert semmivel nem tudtam volna kimagyarázni a pirulásomat. Őszintén megmondva, magamnak sem tudtam választ adni arra, hogy mitől pirultam el ennyire. Hiszen csak azért fogta meg a derekam, hogy tudjon felülni a biciklire...mögém.