never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

25. ɐbןɐʞ

Dustin leszegett fejjel sétált mellettem, miközben én toltam a biciklijét. Tudtam, hogy haragszik rám, mivel gyűlölte amikor valakinek a betegségéről beszélünk. Ő lehet szégyelte, és legszívesebben most a földbe rejtené a fejét, de én rohadt büszke voltam magamra amiért megvédtem az öcsémet attól a gennyláda Steve Harringtontól. Még csak az sem érdekelt, hogy holnaptól még jobban megkeseríti majd az életemet. Úgy éreztem, hogy ennél jobban már lehetetlenség lenne terrorizálni. Amúgy is, már nem tud újat mutatni nekem. Megérte kiállni az öcsémért, még akkor is ha lehet, hogy most egy ideig nem fog beszélni velem. Inkább ne beszéljen, de legalább megvédtem őt. Jó, mondjuk megértem Őt, hiszen egy akkora seggfej mint Harrington pont most tudta meg, hogy Dustin mitől másabb mint a többi gyerek. Lehet, hogy Harrington pont ebben a pillanatban kürtöli szét, hogy pontosan milyen betegsége is van az öcsémnek. Holnap reggelre azt is megengedem, hogy az egész város tudni fogja, és ujjal fognak mutogatni a kissrácra, és úgy fognak vele viselkedni mint egy mutánssal.

Ám volt bennem egy olyan érzés is, hogy Harrington tartani fogja a száját, és soha senkinek nem fog beszélni Dusty betegségéről. Furcsa mód a kifakadásom után, Harrington nem szólt semmit, ami nála elég különleges jelenség. Ugyanis ritka pillanatok egyike volt az, amikor valaki belé tudta folytani a szót. Az pedig még érdekesebb, hogy az a valaki én volt. Lehet, hogy tényleg magába gondolt, amikor arról beszéltem, hogy Ő milyen tökéletes és ez miatt soha nem kell aggódnia, hogy valaki piszkálná? Talán elszégyelte magát, hogy most aztán túl messzire ment amikor és ahogyan Dustyval viselkedett? Lehetséges lenne, hogy megsajnálta a kölyköt?

Szeretném azt hinni, hogy ez az érzésem lesz az igaz, és nem pedig az ahol világgá kürtöli, hogy mi baja van Dustinak. Akartam abban hinni, hogy Steve talán megbánta a viselkedését, és megnem történné fogja nyilvánítani a mai napot. De sajnálatos módon Steve Harringtonról beszéltünk, akinek nincs szíve, és csak saját magára gondol.

Ha reálisan akarunk gondolkodni, akkor ebben a szent percben is Harrington már a halálomat tervezte. Nem csak tervezte, hanem már a lelki szemei előtt volt az a pillanat, amikor a végső megtorlást ruházza rám, amiért felmertem vinni vele szembe a hangom, és nem úgy viselkedtem vele mint ahogy Steve Királyhoz méltó lett volna.

Őszintén megmondta, magasról tettem rá arra, hogy Steve Harrington min gondolkozik ebben a szent pillanatban. Az sokkal jobban érdekelt, hogy felvidítsam a kisöcsémet. Hogy hitessem el vele azt, hogy nem kell azon aggódnia, hogy Harrington mindenkinek elmondja, hogy miféle betegsége van. Természetesen ez mind hazugság lesz, de szerencsétlen kölyköt már így is elég sok fájdalom érte a mai napon. Először is, el kellett szívelnie azt, hogy az ő biciklijét használtam. Másodszor pedig azt, hogy Harrington megalázta.

- Nem fogja elmondani senkinek - néztem le az öcsémre, aki nem nézett rám ugyanis a sapkájából kiálló kábelokkal volt elfoglalva. Próbálta őket a megfelelő helyükre visszarakni, de nem sok sikerrel mert a szája fájdalmas grimaszra mozdult. Dustin számára a sapkája szent volt. Még éjjel is képes volt a fején hagyni, amit aztán anya vett le onnan óvatosan. Harrington pedig szó szerint csak úgy eldobta neki, hogy a haján nevethessen. Dustin haja legalább természetes göndör volt, míg Harrington tökéletesen belőtt sérója napi szintű fodrászt igényelt,...vagy ki tudja, hogy mit csinált vele, amitől az összes hajszála minden nap ugyan olyan precizitással volt beállítva. De legalább amíg Dusty a sapkájával volt elfoglalva, nem nézett rám így nem látta az arcomról visszatükröződni a hazugságot. Mert hazugság volt, amit mondtam. - Nyugi, olyan aluliskolázott, hogy azt sem tudja, hogyan kell kimondani a szindrómád nevét - pajkosan felnevettem, és próbáltam magam elé képzelni ahogy Tommy H és Carol előtt áll teljesen felkészülve, hogy átadja nekik az újdonsülten hallott pletykákat, de mikorra arra kerülne a sor, hogy kimondja a betegség nevét, nem tudja kimondani, mivel elfelejtette azt, és még többször nekifutásra sem sikerül. - Sőt fogadni mernék, hogy már el is felejtette. - arra várok, hogy az öcsém beleegyezően bólintjon, és velem együtt nevessen Harrington szánalmasságán. Ám az öcsém ahelyett, hogy rám nézne továbbra is kitartóan a járdára szegezi a tekintetét. Rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, mert én miattam lett ennyire szomorú. Jó, minden bizonnyal Harrington is megbántotta, de attól jobban retteg, hogy az összes osztálytársa megtudja azt, hogy milyen szindrómája van. Ez pedig az én hibám. - Dusty, sajnálom, hogy elmondtam. Ráadásul pont Harringtonnak, de képtelen voltam elhallgatni azt, hogy Fogatlannak csúfol. Ideje volt, hogy magába nézzen egy kicsit, és ne abból induljon ki, hogy milyen tökéletes! Ha van egy kis esze akkor befogja az ólajtó száját... - erősebben kezdtem el szorítani Dustin biciklijének kormányát, ahogy megint rágondoltam arra, hogy Harrington az öcsémet csúfolja. Esküszöm, képes lettem volna Őt még képen is törölni ez miatt. Az öcsém rohadtul tabu volt a számára, és az is lesz ha rajtam múlik -, Csak sajnálatos módon, Harringtonnak nincs agya. - sóhajtottam fel a sajnálatos valóságon, de nem kerülte el a figyelmemet az öcsém felől érkező halk kuncogás. Azt bírta amikor valakit szidtam.