never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

35. ɾéƃʞásɐ

- Ha nem kelsz fel most azonnal, elfogsz késni! - Anya eszeveszett sebességgel beront a szobámba, majd ugyan ilyen hirtelen ki is viharzik. Egyértelmű, hogy már megint késésben van, hála Dustin reggelijének, ugyanis az öcsémnek nem mindegy, hogy milyen formában készíti el a palacsintáját. Ez miatt pedig hetente egyszer biztos, hogy elkésik.

Anya azt gondolta, hogy az ébresztője után én majd rögtön kipattanok az ágyból, és totál jókedvűen készülődni kezdek a suliba. Ez a feltételezés elég sok helyen megbukott.

Először is, ma van a suli első napja. Nem elég, hogy korán kel kelni, de a tanárok rögtön elvárják tőlünk azt, hogy tanuljunk. Több mint két hónapig semmit nem kellet csinálnom, most pedig hirtelen megint dolgozatok között találom majd magam.

Másodszor, ez lesz az utolsó évem! Ez már magában borzalmas, ugyanis épp most készülök újra nekivágni a jogsinak, miközben hét hónap múlva érettségizem, és ezt követően rögtön el kell döntenem azt, hogy mit kezdek az életemmel. Hahó, még arról sem tudok dönteni, hogy milyen színű zoknit vegyek fel reggelente.

Harmadszor pedig, nem akartam Harringtonnal találkozni. Egész éjjel azon kattogott az agyam, hogy hogyan érjem el azt, hogy többé ne kelljen őt látnom. Ugyanis arra a döntésre jutottam, hogyha nem látom Őt, akkor a szaros érzéseim is elmúlnak, a szívem pedig egycsapásra meggyógyul. Már csak arra kell rájönnöm, hogy mindazt hogyan érjem el, hogy ne lássam többé. Egy ufó rablás, a javamra válna.

Vagy az is szuper lenne ha a várost megint ellepnék a demogorgonok, én pedig önként áldoznám fel magam, mivel ha kibeleznének akkor többé nem kellene vonzalmat éreznem Harrington iránt. Nem hiszem el, hogy a halálon gondolkozok egy srác miatt! Pedig akár milyen hihetetlen, inkább a demogorgon éles fogait választanám az helyett, hogy ma azt nézzem ahogy Harrington és Nancy a folyosó közepén smárol.

Magamra húztam a takarómat, és még a fejem búbja sem látszott ki. Ha szerencsém van megfulladok.

Erős kopogás hallatszott az ajtómon, és anya már megint a nevemen szólított, de most már idegesebb hangon.

Muszáj volt lehúznom a takarót a fejemről, ugyanis tényleg nem kaptam levegőt. A hajam beterítette az arcomat, a tincseim pedig csikizni kezdték az orrom. Megsemmisülten kifújtam az eddig bent tartott levegőmet, a hajszálaim pedig kirepültek az arcomból.

- Hosszas megfontolás után úgy döntöttem, hogy ma nem megyek suliba. - ha már senki nem akar elrabolni, vagy megölni, akkor marad ez a szánalmas nyuszi megoldás.

Mert a lógás csak a nyuszik hobbija volt. Éveken keresztül a diákok napi szinten keserítették meg az életemet. Kezdetben csak azért nem jártam be sírva, mert akkor még ott volt Nancy. De miután Nancy cserbenhagyott és végleg magamra maradtam, a diákok elsőszámú célpontjává váltam. Ebédszünetben rendszerint kapták ki a kezemből a tálcámat amin az ebédem volt, majd a szemem láttára döntötték bele a kukába, vagy ha nem a szemetesbe, akkor rám, amitől aztán egész nap ott virított a ruhámon a kajamaradék. Ezt követően nem mertem bemenni az ebédlőbe, és inkább egész nap étlen voltam, egészen addig még haza nem mentem. De aztán összeszedtem magam, és átgondoltam a dolgokat. Ahelyett, hogy egész nap étlen szédelegtem, inkább úgy döntöttem, hogy nem az ebédlőben fogok enni, hanem a mosdóban, az egyik vécéfülkében. Ott aztán senki nem zavart többé, és ráadásul nem is nevettek ki, miközben ettem.

Harrington megalázó húzásairól pedig inkább ne is beszéljünk.

Ebben az a lényeg, hogy egy csomó alkalmam lett volna arra, hogy lógjak. De úgy voltam vele, hogyha megfutamodom, akkor csak örömet szerzek az ostobáknak. Így rendszerint emelt fővel léptem át az iskola kapuját, várva az újabb gyötrelmes napomra. Rettegtem, hogy miféle megaláztatással kell szembe néznem, de nem futottam el, mert nem voltam nyuszi.