never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

16.ʞönnʎɔsǝdd

Harrington határozottan a tudatomra adta azt, hogy nem akarja, hogy átlépjem a házuk küszöbét. Ezt a kérését pedig mindenki be is tartotta volna, hiszen ki akarná magára hívni Steve király haragját. Talán az lett volna a legjobb ha most tényleg, én is az életben egyszer hallgattam volna arra a bizonyos nem szóra. Csak történetesen én nem az a fajta személy voltam, aki engedi azt, hogy más mondja meg, hogy mit csináljon. Gyűlöltem, ha valaki óva intett valamitől. A nem nálam csak azért is igent jelentett, még akkor is ha tudtam, hogy ezzel oltári nagy bajba sodrom magam. Így ha valamit megtiltottak, én csak azért is az ellenkezőjét csináltam. Azonban talán Harrington nemjét mégis jobb lett volna ha komolyan veszem, és nem húzom ki nála azt a bizonyos gyufát.

Nem gondoltam azt, hogy tényleg komolyan mondja azt, hogy nem akarja, hogy belépjek a házukba. Hiszen mi rossz van abban ha az egyik osztálytársa bemegy hozzájuk? Szerintem semmi. Ám Ő tényleg határozottan komolyan gondolta azt, hogy mindenkit szívesen lát náluk, rajtam kívül.

Így ahelyett, hogy a kérését betartottam volna, én csak azért is utána mentem, hogy tudjak a bulizó emberek közé csatlakozni. Ám Harrington résen volt, és rohadtul eszébe sem volt átengedi a bejárati ajtón. Ahelyett, hogy maga után nyitva hagyta volna azt az átkozott ajtót a számomra, amikor meghallotta, hogy szorosan a nyomában vagyok, szó szerint becsapta az orrom előtt. Számítanom kellett volna rá, hogy becsukja előttem, de nem hittem el még magamnak sem, hogy valaki ekkora gennyláda legyen. Ez miatt a feltételezésem szerint, pedig idejében meg sem tudtam állni, így az ajtó a szó szoros érelmében arcon csapott - jobban mondva az orrom fogta fel az ütést. Felszisszentem, az orromhoz pedig alig tudtam hozzáérni, mert már a legkisebb tapintástól is könnybe lábadtak a szemeim. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem tört el, ami valljuk be őszintén elég kínos lett volna, hiszen csak egy ajtót csuktak az arcomba.

Azonban az orromból szétáramló fájdalom mégsem volt akkora mint az, amikor meghallottam a bentről kiáradó hangos nevetést. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy vajon mégis mi lehet a vicc tárgya. Harrington amint belépett a barátai közé, az első dolga rögtön az volt, hogy elmesélje, és előadja azt ahogy kitiltott a házból, és az arcomba csapta az ajtót. A társaságnak pedig nagyon tetszett, mert úgy hahotáztak mint akkor amikor a kosárcsapat győz egy meccsen.

Hülye voltam, amikor a legközelebbi ablakhoz osontam, és benéztem rajta. Bárcsak ellett volna húzva a sötétítő, vagy lett volna olyan mocskos az üveg, hogy semmit nem láttam volna bentről. Az ablak üvegje azonban olyan tiszta volt, hogy még egy aprócska piszok sem gátolt meg abban, hogy belássak és meglássam azt ahogy Harrington ülve, vadul magyaráz és az arcára mutogat, ölében pedig Nancy foglal helyet, kezében egy piros műanyag pohárral, nevetve barátja műsorán. Egyértelmű volt, hogy Harrington a szeplőimet figurázta ki Nancynek, a lány pedig felettébb mulatságosnak tartotta. Ezek után a jelenet után mondja nekem még egyszer valaki azt, hogy a lány kiakar békülni velem, és hiányzik a számára a barátságom. A lószart.

Nancy Wheeler tudta azt, hogy hova hoz. Így tudta azt is, hogy Harrington nem fog engem szívesen látni, hiszen mindenki tudja a suliban, hogy nálam jobban Steve senkit nem gyűlöl. Tudom, hogy nem akart az anyjának csalódást okozni, mert akkor odalett volna a jókislány arca, és Mrs. Wheeler kérdezősködni kezdett volna, hogy mi baja van velem. De ha lett volna benne annyi emberség, akkor nem ide hozott volna el magával, hanem valahová máshová. Ha tényleg egy kicsit is fontosnak tartott volna, akkor ezt tette volna. Ő azonban mégis elhozott Steve Harringtonhoz, csak azért, hogy lássa meg azt ahogy a barátja megaláz.

Fejemet elfordítva az ablaktól lettem figyelmes egy halk csobbanásra a medence felől. Hát Harrington lehet, hogy a házba nem engedett be, de azt nem tiltotta meg, hogy a kertben körülnézzek. Gondolkodás nélkül a ház melletti medencéhez értem, és nem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de örültem annak, hogy Barbara Hollandet láttam meg. A lány lehajtott fejjel ült a medence szélén, lábait a vízbe lógatva. Eléggé érdekes látványt nyújtott a rá nehezedő sötétségben, miközben arcát csak a medence négy sarkában álló földbe nyomott led lámpák világították meg. Nem illett bele a környezetbe. Legjobb barátnője bent viháncolt a barátaival, Ő meg egyedül ült kint a sötétben.