Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃
- Én soha nem mernék szórakozni veled! - kérem ki magamnak szemrehányóan, tekintetemet pedig a hatalmas barna szemeibe fúrom. Méghogy szórakozni? Ráadásul pont vele? Már túlságosan sokszor égettem meg miatta a kezem, és eszembe sem jutna újra magamra haragítani őt, amikor végre sikerült rendezni a dolgainkat, és velem is úgy viselkedik mint egy emberrel, nem pedig mint egy fertőző vírussal. - Csak vannak olyan dolgok, amiket nem értenél meg. - na igen, ezt pont nem kellett volna neki mondanom, amikor látszott rajta, hogy mennyire dolgoznak benne azok a bizonyos idegek.
A feje fokozatosan vörösödött el, és az utolsó mondatom úgy hatott rá mintha olajat öntöttem volna arra a bizonyos tüzére. Csak Ő bánthat meg engem?
- Ó, igen! - csattant fel, már teljesen bevörösödött fejjel. Azonban még mindig nem ijedtem meg tőle. Túl sokszor láttam már idegesnek, és ez a mostani állapota még nem volt annyira vészes, inkább csak vicces. - Mert Steve Harrington olyan gyagyás, hogy semmit nem tud megérteni - forgatja a szemeit dühösen gúnnyal fűszerezett hanggal. Nem tudom, hogy miről beszél, ugyanis én egy szóval nem mondtam rá olyat, hogy gyagyás. Már nem tudnék rá ilyet mondani. - Hát persze. - fújtat tovább.
- Nem is mondtam rád, hogy gyagyás. - ráncolom össze a homlokomat értetlenül.
- De gondoltad! - vág vissza felemelt hangon rám mutatva, és ellöki magát az ajtótól ahol eddig támaszkodott, majd megfogja a szélét és erősen megszorítja azt. - Mintha a fejemre lenne írva, hogy hülye vagyok - olyan erősen szorítja az ajtó szélét, hogy ujjai is belevörösödnek. Kezdem elveszíteni a fonalat. Oké, rendben pár hónappal ezelőtt tényleg élvezettel vágtam a fejéhez, hogy milyen retardált és idióta, de az már a múlt. Akkor még nem tudtam róla azt, hogy valójában Ő próbálkozik, de már senki nem hisz benne. - Úgy etetnek az emberek hazugságokkal, mintha cukorkával kínálgatnának, én pedig mint a jó idióta be is veszem. - erre olyan erővel vágja be magunkra az ajtót, hogy azon a deszka repedésnek indul.
Megint remegni kezdek a szívem pedig a torkomba dobog. Muszáj elfordítanom a tekintetemet róla, mert attól tartok, hogy ha tovább bámulnám akkor még képes lenne nekem is ugrani, ok nélkül. Harrington a betört ajtót nézi, de úgy mint aki nem hiszi el, hogy Ő okozta a kárt, miközben gyorsan szedi a levegőt, amitől úgy néz ki mint egy felbőszült bika. Nem merek hozzá szólni. Akaratom ellenére is Harrington helyébe Billyt képzelem oda, és szinte már látom ahogy mindjárt felém fordul, és megint elkapja a csuklómat, és tapizni kezdi a testem. De a tapizásnál nem áll meg, és már arra kényszerít, hogy csókoljam meg.
Ki akarom kapcsolni az agyam! Hiába próbálok koncentrálni, Harrington megint sikeresen elérte azt, hogy rettegni kezdjek. Az épp kezemmel a hajamba túrtam és tépni kezdtem azt, remélve, hogy majd ez elvonja a figyelmemet a ma történtekről. Nem akarok semmire gondolni. Egyedül akarok maradni, hogy tudjam kisírni az összes könnyem. Ha akartam volna akkor sem tudtam volna megszólalni, mert attól tartottam ha véletlenül valamivel még jobban felmérgesítem Harringtont, akkor a másik csuklóm is megjárja.
