never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

05. ʞésés

Hawkins, azon tipikus kis városok egyike, amely visszaköszön a híres amerikai filmekből. Ahol minden túlontúl tökéletes a nagyvásznon, az emberek pedig sóhajtanak egyet ahogy a filmkockákat nézik a kedves kis városkáról, miközben eldöntik magukban, hogy egyszer biztos egy ilyen nyugodt helyre fognak költözni, és leélni a maradék életüket. Hiszen úgy néz ki, mintha egy mesében illő környezet venné körül a lakosokat. Évszakhoz megfelelő időjárás. Aranyos lakosok, akik mindenkit ismernek, és mindenkivel jóban vannak. Kevés autó, ezért a gyerekek bárhol játszhatnak, és a szülőknek sem kell az miatt idegeskedniük, hogy valami történik velük. Ugyanis itt a gyerekeknek még tényleg van gyerekkoruk, mivel a fejlődő technika még nem érte utol a várost. Szó szerint gyermekparadicsom. Ha a friss házasok új otthonra vágynak, ahol nyugodtan éldegélhetnek boldogan, akkor holtbiztos, hogy itt telepednek le. És ha valaki egyszer ideköltözik, akkor biztos, hogy többé el sem fog menni. Mintha egy láthatatlan mágnes ragasztaná ide az embereket, és többé el sem akarja engedni. Kevés olyan lakos volt, aki úgy döntött, hogy inkább máshol próbál szerencsét. Minek is mennének el innen, amikor látszatra minden túlontúl tökéletes.

Azonban csak látszatra az. Meg a plakátok szerint, ami Indiana állam összes városában megtalálható, és amin az áll, hogy látogassanak el Hawkinsba, ha egy békés környezetben szeretne családot alapítani. A hatalmas plakáton egy olyan férfi és nő képe vigyorog a nézelődőkre, akik életükben nem jártak még Hawkinsban, sőt szerintem akkor hallottak először a város nevéről amikor felkérték őket, hogy álljanak pózt a plakátnak, és amikor a fotózás megtörtént már arra sem emlékeztek, hogy mit fognak reklámozni az arcukkal.

Aki itt él már azóta, hogy megszületett, az tudja, hogy Hawkinsban semmi sem olyan tökéletes. Mindenki ismer mindenkit, így állandóan van miről pletykálni. Ha az egyik személynek valami jobb dolga van mint a szomszédjának, akkor irigykedni kezdenek egymással. Ha egy férfi csalja a feleségét, akkor mindenki lenézi őt a tette miatt meg sem hallgatva őt, pedig ha megtennék akkor megtudnák azt, hogy azért folyamodott ehhez a cselekedethez mert az asszony soha nincs otthon. Egy valaki ha elkezd valamiről beszélni, akkor a város végére már egy teljesen más sztori ér oda. Mindenki féltékeny, és nagyzol. Igaz, úgy néz ki, hogy békésen élnek egymás mellett a szomszédok, de ha elfordulnak már rágják is egymás seggét.

Ó, és a gyerekek! Azok a pimasz kis férgek, akik állandóan bajba keverik saját magukat, a szüleiknek pedig hazudnak. Mit nekik az a duma, hogy huszonegy éves korukig nem ihatnak alkoholt, vagy dohányozhatnak. Tesznek a szabályokra, hiszen ismerik a market egyik kasszását, aki elhalmozza őket mindennel. Ha pedig Te nem vagy ilyen vagány, akkor már nem is tartozhatsz a bandába.

Fel lehet tenni a kérdését, hogy hányszor gondoltam már arra, hogy elköltözzek innen. A válasz robbant egyszerű ; rengetegszer. Lehet, hogy a város magába véve nyugodt volt, ugyanis itt még a rendőrök is csak unatkozni jártak be az őrsre. De pontosan ez volt az a bizonyos nyugalom, ami már aggasztotta az embert. Évek óta semmi nem történt. Se lopás, se verekedés, se semmi. Mindenki élte a maga megszokott kis életét. Az emberek integettek egymásnak, megnézték, hogy a szomszédnak miféle új holmija van, majd elátkozták egymást, munkába mentek, haza értek, kutyát sétáltattak, és minden kezdődött elölről. Ilyen szempontból pedig nem akartam azt, hogy a város ilyen nyugodt legyen.

Soha nem mutattam ki azt, hogy ha féltem volna. Mindennel szembenéztem, de mégis betartottam anya egyetlen fő szabályát, amit még gyerekként az eszembe vésett - ne maradj éjjel egyedül az utcán. Ezt a kérését pedig azóta is betartottam. Mondjuk nem mintha olyan nagyon sokszor kellett volna éjjel az utcára merészkednem egyedül, ugyanis mivel nem voltak barátaim ezért bulikba sem hívtak, ahonnét egyedül kellett volna hazamennem.