Lost in you (Jikook FF) Befejezett

54.

Jungkook pov.

Idegesen járkálok a folyosón, miközben azt várom, hogy a doktor aki a szőkét vizsgálja végre kilépjen a szobából.
Fel is kapom fejem, mikor ez megtörténik.

-Na?-kérdezem nyugtalanul.

-Nyugodjon meg, a barátjának kimostuk a gyomrát és kapott infúziót. Rendbe fog jönni, de nagyon kimerült. Napok óta nem alhatott és ehetett, emiatt a szervezete nagyon gyenge. Még pont időben hozták be.

-Bemehetek hozzá?-nézek az orvosra

-Igen.-bólint, majd magamra hagy.
Lassan nyomom le a kilincset nehogy felébresszem Jimint. Egy széket viszek az ágya mellém, majd kezét megfogva ülök le mellém.

-Annyira sajnálom édesem, minden az én hibám, de ne aggódj mostantól minden rendben lesz.-annyira bűntudatom van, ha nem engednek ki talán senki nem találja meg őt és minden máshogy alakult volna. Fejem a gondolatra az ágy széléhez támasztom, és pár perc után én is elalszom, a kimerültség és a sok stressz miatt.

Amikor felriadok már sötét van kint, Jiminre kapom tekintetem aki még mindig nyugodtan alszik. Nem fogom őt magára hagyni, megvárom amig felébred. Már nem tudok visszaaludni ezért csak arcát nézem, és megint eszembe jut milyen ártatlan. Nem csoda, hogy még én is megszerettem, könyvelem el magamban. Az infúziója mindjárt elfogy ezért, gondoltam szólok egy nővérnek de mikor állnék fel érzem hogy megszorította a kezem, ezért megtorpanok. Tényleg megszorította vagy csak képzelődöm? Arcára kapom tekintetem és szemeit nyitogatni kezdi, de még ez a kevés fény is zavarja ezért hozzá kell szoknia.

-Jimin hallasz engem?-kérdezem halkan, mire rám néz, de mintha nem értené, hogy kerülök ide.

-Jungkook?-kérdezi meglepetten.
-Meghaltam?-néz körbe

-Ne kérdezz ilyeneket, én vagyok az édesem.-ölelem meg végre annyi idő után

-Tényleg te vagy az?-kezd sírni.
-De hogyan? A tárgyalás és én..

-Később megbeszéljük, most ne beszélj ennyit, pihenned kell.-törlöm le könnyeit. Szabad kezét amit eddig szorongattam nyakamra teszi és úgy húz vissza magához egy csókra. Mindketten felsóhajtunk a rég nem érzett érzésre, de pár perc után elválok tőle.

-Szólok egy nővérnek, mindjárt jövök.

-Ne! Ne hagyj itt.-szorít kezemre. Szerencsénkre pont ekkor lép be egy nővér az ajtón. Kicseréli Jimin infúzióját, majd kérdez pár dolgot tőle. Mielőtt megy, még szól, hogy mennem kell, mert vége a látogatási időnek, de erre a szőke nagyon kiborul.

-Mi? Nem! Nem megy sehova, nem fog itt hagyni.-kezd pánikolni.
-Ugye nem hagysz itt?-kérdezi tőlem.

-Ne aggódj, nem megyek sehova.-pont ekkor lép az orvos is a szobába, mire a nővér elpanaszolja, hogy nem megyek sehova.

-Hagyja csak, majd én elintézem.-mondja az orvos.

-Jimin, hogy érzi magát?-kérdezi

-Már jobban, de ugye neki nem kell mennie?-mutat rám

-Nyugodjon meg, itt maradhat, holnap ha minden igaz úgy is haza mehet, addig pedig maradjon csak.

-Köszönjük.-mondom az orvosnak.

-Ugyan.-legyint majd magunkra hagy.

-Elmeséled mi történt?-érdeklődik a szőke

-Ha hazaértünk, addig nem terhellek ezzel.-simítok kézfejére.

-Akkor ide fekszel mellém?-húzódik arrébb

Persze.-mosolyodok el.

-Olyan jó végre ezt látni.

-Mit?-kérdezem

-Téged és, hogy mosolyogsz.-bújik hozzám.
-Azt hittem elveszítelek.-ölel át.

-Nyugodj meg már itt vagyok, és itt is leszek. Aludjunk.-kapcsolom le a lámpát, ami az éjjeli szekrényen pihen. Igaz nem aludtam valami jól ezen a kis ágyon, de mégis mindennél többet jelentett, hogy most Jiminnel fekszem itt. Az este folyamán nem is mozdultam el mellőle, tudtam, hogy így ő is biztosan jobban alszik majd és biztonságban érzi magát. Szüksége volt már erre, csak úgy mint nekem de most mégis őt helyezem magam elé, csak úgy mint már egy jó ideje. A szőke fontosabb lett nekem, mint én saját magamnak.