Lost in you (Jikook FF) Befejezett

65.

Jungkook pov.

Mikor párom belép a nappaliba nem tudok leolvasni semmit az arcáról. Némán lépked mellém, a padlót tanulmányozva miközben apja feláll a kanapéról megindulva felé. Jimin mintha félne és talán undorodna a helyzettől, látszik rajta, hogy semmi kedve ehez az egészhez. Mielőtt hozzáérhetne a férfi gyorsan mellém ül és karomba kapaszkodik.

-Talán ennek még nincs itt az ideje.-jegyzem meg halkan a férfire nézve. A szőke egyértelműen nem akarta, hogy esetleg megölelje őt az idegen.

-Rendben.-feleli és visszaül a helyére, de az sem kerüli el a figyelmem, hogy Jimint kirázta a hideg a férfi hangjától.

-Miért vagy itt?-kezdi párom.

-Miattad. Egy helyet szeretnék az életedben.-feleli.

-Felejtsd el!-tiltakozik egyből, nem mindig, de most kifejezetten bejön, hogy ilyen makacs.

-Ha elmagyarázom a dolgokat talán kapok egy lehetőséget.-próbálkozik tovább Jimin apja.

-Mivan, ha nem érdekel a magyarázat?
Tizennyolc évig nem akartál látni, mi változott?

-Ez nem így van, az apád vagyok, szeretném ha nyitnál felém.

-Azt lesheted, különben is, hogy nézzek rád úgy, hiszen a nevedre is alig emlékszem, olyan régen láttalak.-remeg meg Jimin hangja, mire nyugtatóan elkezdem simogatni a hátát.
A férfi hirtelen feláll a szőke pedig összehúzza magát, de nem felénk indul meg, hanem zakója felé, ami az akasztón pihen. Én figyelemmel kísérem, míg párom inkább nyakamba fúrja arcát. Vendégünk előveszi tárcáját a zsebéből és visszasétál a kanapéhoz.

-Én viszont mindennap láttalak Jimin.-nyitja ki a tárcát amiben feltételezem a szőke gyerekkori képe pihen. Mindketten meglepetten nézzük a fotót, mikor folytatja.

-Szóval meghallgatsz? Rövidre fogom, ígérem.

-Nem kell ígérgetned, csak kezd el.-mondja párom.

-Mikor megszülettél minden rendben volt köztünk édesanyáddal, de ez sajnos minden évben rosszabb lett. Amikor három éves lettél nagyon csúnyán összevesztünk, én pedig elmentem kiszellőztetni a fejem, de mire visszaértem addigra, eltűntetek. Eltűntetek Jimin! Anyád elvitt én pedig tehetetlenül álltam a félig üres lakásban. Mindent felkutattam, mire megtaláltalak, mindig is csak téged akartalak látni, anyád már nem is érdekelt.-halkul el. Nem tagadom még en is meghatódtam, a szőkéről nem is beszélve akinek folytak a könnyei.

-Miért kéne hinnem neked? Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?-kérdezi jogosan a férfit.

-Ott voltam a kórházban is.-feleli.

-Mi?-kérdezzük egyszerre Jiminnel.

-Tudtam arról, hogy kórházba kerültél és azt is tudom milyen okból, hiszen ott voltam. Nem akartalak akkor felkeresni, mert pihenned kellett. Akkor is érdekeltél, de nem tudtam eléd állni.-Jimin hirtelen feláll mellőlem és elrohan.

-Mára elég.-szólalok meg végre én is.

-Ti milyen kapcsolatban vagytok?-már vártam a kérdést.

-Nem hiszem, hogy magára tartozna.-adom a választ.

-Nem is kell válaszolnod, látom mennyire kötődik hozzád. Megtennéd, hogy beszélsz vele erről?

-Talán.-indulunk meg a bejárati ajtó felé.

-Ha úgy alakulna, hívj fel.-nyom kezembe egy telefonszámot, mire bólintok.
-Nincs sok időnk.-jegyzi meg, mikor kilép az ajtón.

-Tessék?-kérdezek vissza.

-Viszlát.-mondja.
Miután bezártam az ajtót, Jimin után megyek aki nagy valószínűséggel a szobában lesz. Nem is kell csalódnom mikor meglátom őt az ágyon hasalni.

-Édesem.-megyek közelebb.

-Most kérlek ne beszélj.-szipog.
Úgy teszek, ahogy kér csak befekszem mellé aztán hagyom, hogy hozzám bújjon és megöleljen. Úgy érzem ez kicsit közelebb hozott minket megint egymáshoz. Egy darabig nem fogom felhozni neki az apját, hagyok időt neki. Nem tudom hogy értette a férfi, hogy nincs sok időnk, de nem is érdekel. Nekem és Jiminnek rengetek időnk van és ez az, ami igazán számít. Betartom az ígéretem, miszerint ma vele alszom ezért eszem ágában sincs elmozdulni a szőke mellől. Hiányzott már a közelsége és szerintem neki is az enyém, mert már el is aludt, én pedig folytattam háta simogatását.