Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

V. Rose

A Ceremónia Terem szépen lassan megtelt a kék-arany egyenruhában feszítő vendégekkel, akik mind izgatottan mocorogtak székeikben, hiszen egy igen jelentős pillanathoz érkeztek.
A fogadóbizottság minden tagja elfoglalta már helyét az első sorokban, csak Noah-t nem találtam sehol. Forgolódtam jobbra-balra, mikor megpillantottam egy sötétvörös pontot a sok kék zakó mögött.
Nem értettem, hogy mégis mit keres pont ő a leghátsó sorban, amikor még egy búcsúbeszédet is fog tartani, de már nem volt időm rá hogy megkérdezzem, ugyanis kezdetét vette az ünnepség.
Ekkor toppant be mellém egy ismeretlen srác, aki teljes nyugalommal ült le barátom helyére, mire hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy lerúgjam a székről, vagy kergessem őrületbe a képességemmel.

- Te meg ki vagy!? És mit keresel itt!? – suttogtam idegesen a fiú felé, nehogy megzavarjam Danielt a köszöntő beszédében.
- Szia, Antonio vagyok! – nyújtotta felém a kezét udvariasan.
- Csá - ráztam meg gyorsan a tenyerét -, de mégis mit csinálsz itt!? Neked hátrébb kéne ülnöd... – mutattam a többi európai diák felé.
- Tudom, de volt egy kis kavarodás a névsorral, ugyanis holnaptól már ide fogok járni, szóval Noah felajánlotta, hogy üljek a helyére – mondta vállrándítva, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné.
- Oké... Most úgy teszek, mintha minden szavadat tökéletesen érteném és nem lennék totál kiakadva... – bólintottam egy hamis mosollyal az arcomon, majd rosszallóan Noah felé sandítottam.
- Én mondtam, hogy akár szívesen végig is állom a Ceremóniát, de ragaszkodott hozzá, hogy ne az egyik sarokban kuporogjak... – szólalt meg újból Antonio.
Pedig én már azt hittem, hogy mindent megbeszéltünk, de úgy tűnik neki még van mondanivalója... – Nagyon különleges a barátod – folytatta. – Még ennyiből is érezhető, hogy másokat helyez előtérbe, saját maga helyett – nézett ő is a fiú irányába.
- Na jó, értékelem, hogy értékeled Noah-t, de mielőtt még egyéb dolgok is megfordulnának a fejedben tudd meg, hogy van pasija és te különben sem vagy az esete! – fordultam gyorsan a srác felé, miközben a lehető legerélyesebb suttogásba kezdtem.
- Tudom, tudom! – nevette el magát halkan. – Volt szerencsém az illetőhöz, ha jól emlékszem, valami Nathaniel-nek hívták...
- Oké, oké, jobb ha most rögtön megállítalak! – raktam fel kezeimet. – Először is, az Nate! Másodszor pedig, ha bármikor is a teljes nevén szólítod, akkor egy szempillantás alatt kicsinál. Még nekem sem nézi jó szemmel, ha véletlen Nathanielnek hívom. Csak Noah-tól fogadja el, ő viszont nem él vissza ezzel a „kiváltsággal", szóval maradjunk a Nate-nél – zártam le a témát.

Antonio éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor elhangzott a neve.
A fiú kissé riadtan pattant föl mellőlem, majd gyorsan rendezte arckifejezését és szép komótos léptekkel, zsebredugott kézzel elindult a Kristályt őrző terem felé.

Ezt a fajta lazaságot én már irritálónak találtam, szinte már-már nemtörődömségbe hajlott át.
Tudom, hogy én is sokszor veszek félvállról dolgokat, de az alap tiszteletet mindig megadom. Főleg ha a Kristályról van szó...
Lehet, csak azért zavar ennyire a dolog, mert olyan sokat kockáztattam már a Kristályért...
Viszont ezt a teremben Noah-n kívül sajnos nem érti meg senki más és ez igazán frusztráló. Ha tudnák, hogy mennyi energiába és gyötrődésbe került, hogy most mind itt ülhessünk, akkor talán több tiszteletet mutatnának... De persze jobb, ha titokban tartjuk az utóbbi hetek eseményeit, ugyanis most mindenki jól elvan a „laboratóriumból szivárgó, mágikus párlat" gondolatával, ami elméletileg több hétre hibernált állapotba helyezett mindenkit, aki az iskolában tartózkodott... Persze mi négyen és a tanárok tudják, hogy nem ez volt a helyzet, de nem akarnak pánikot kelteni.
Habár ebből ez egész álsztoriból is egy kisebb botrány alakult ki a szülők felől, de valahogy az Igazgatónak sikerült elsimítani az ügyet, amíg mi a Félvér Táborban voltunk...