Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XXIII. Kaden

Mindent jó előre elterveztem fejben, hogy a lehető legtökéletesebb lehessen az esténk. Valójában az egész csillagnézés az én ötletem volt, ugyanis láttam Rose-on, hogy eléggé ideges az eltünések miatt, tehát gondoltam, egy kis lazítás igazán jót tenne neki, mielőtt mégjobban beleássuk magunkat.
Amíg vacsora előtt telefonált a szüleivel, akik érdeklődtek, hogy mi a helyzet vele és Noah-val az első iskolai hónap elteltével, addig én gyorsan felteleportáltam az Akadémia tetejére, és kialakítottam a kis csillag lesünket. Párnákat és mécseseket helyeztem le egy vízszintes területre, majd gyorsan vissza is mentem a szobába, hogy Rose ne vegye észre, hogy eltűntem.

Éjszaka, mikor már Nate-ék is átmentek a másik szobába, hogy Noah összeszedje magát a könyvtári úthoz, mi puha takarókkal a kezünkben léptünk át az általam nyitott portálon.
Mivel az Akadémia védelmi rendszere csak a befelé való teleportálást tiltotta le, így ezzel nem volt semmi gondunk.
Mikor már a tetőn álltunk, azonnal csettintettem is, mire az összes mécses meggyulladt, mintha apró, világító virágokból álló mező terülne a szemünk elé.
Rose csillogó szemekkel és izgatott mosollyal lépegetett a mécsesek között, miközben a lehető legkényelmesebb módon igyekezett a párnákra helyezni a puha pokrócokat. Én csak álltam egyhelyben és csodálattal figyeltem, ahogy a mécsesek aranyfénybe vonják a haját és ahogy az apró lángocskák meg-megcsillannak gyönyörű szemeiben.
Rose csak mosolyogva nézett vissza rám, nem értette, hogy miért figyelem ennyire. Felém nyújtotta a kezét, amit vigyorogva fogadtam el és együtt feküdtünk hanyatt a puha párnák és paplanok melegségébe. Jó szorosan magamhoz húztam, míg ő fejét a mellkasomon pihentette és úgy hallgattuk az iskolát körbevevő erdőből kiszűrődő zajokat. Rose kezeivel átkarolta a derekamat és az eget kezdte kémlelni. Követtem tekintetét az ezernyi aprónak tűnő csillag felé, miközben egyik kezemmel selymes hajával játszadoztam, másikkal pedig a hátát simogattam.
Minden tökéletes volt. Szinte hihetetlennek éreztem, hogy nekem, egy olyan egyiptomi mágusnak, aki évek óta csakis magára számíthat, egy ilyen csodálatos barátnőt adjon az ég. Ráadásul az utóbbi hónapban úgy kezdtem érezni, hogy végre én is tartozom valahová, és akár még egy viszonylag normális életem is lehet. Az eddigi folyamatos szörnyüldözések eléggé lefoglaltak ugyan, de nem volt benne semmi könyörület és semmi pihenés. Szinte megszállottan kerestem a bajt, akkor is, ha az éppen el akart kerülni. De mióta azon az éjszakán átjárót nyitottam az Akadémiába, minden fenekestül felfordult és végül jobb irányt vett.

- Min gondolkozol? – nézett föl rám Rose az állam alól, mire csak mosolyogva megráztam a fejemet.
- Rajtad. Hogy mivel érdemeltelek ki.
- Igazi főnyeremény vagyok, mi? – kacagott fel, majd nyomott egy puszit a nyakamba.
- Egyértelmű. – hajoltam mosolyogva közelebb hozzá, mire Rose hirtelen az égre kapta szemeit és ijedten elkiáltotta magát.
- VIGYÁZZ! – ült fel gyorsan, majd rántott félre magával.

Pontosan ott, ahol az előbb feküdtünk, egy enyhén füstölgő égésnyom éktelenkedett a pokrócokon, míg néhány centivel felette egy áttetsző sötétkék gömb lebegett, melyből apró fehér szikrák pattogtak kifelé.
Rose azonnal maga elé emelte a fél pár tőrjét, míg én előhúztam a duat-ból egyiptomi kardomat.

- Amikor azt mondtad, nézzünk hullócsillagokat, nem éppen ez jelent meg a szemeim előtt... – mondta Rose felém sandítva. – Erre szokás azt mondani, hogy derült égből villámcsapás? – gondolkozott el.
- Rose, életem, először is éjszaka van. Másodszor, ez nem egy villámcsapás volt – állapítottam meg a becsapódás helyét kémlelve.

Amint ezt kimondtam, hirtelen a csillogó gömb egy éles sistergő hang kíséretében szétrobbant, akár egy kék tűzijáték. A helyén pedig valamilyen állatforma lebegett, akár egy délibáb. A teste áttetsző sötétkék volt, miközben apró fehér csillagok fénylettek fel és tűntek el a bundájában, mintha külön életet élnének. Az alak lassan kinyújtóztatta végtagjait, mire egyre csak nőni kezdett. Rose és én tátott szájjal figyeltük, ahogy ez a fénylő valami két méteresre nő a levegőben, majd kinyitja ragyogó fehér szemeit és felénk fordul.