Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

XX. Rose

Hagytuk, hogy a kiejtett szó ránk telepedjen és akár egy súlyos, ragacsos massza, mozgásképtelenné tegyen. Mindannyian elgondolkozva bámultunk magunk elé, ugyanis most realizálódott bennünk teljes valójában, hogy ez milyen komoly dolog. Egyikünk sem tudta, hogy pontosan ki vagy mi rabolhatta el Jessicát és Danielt, ahogy azt sem, hogy miért és hol lehetnek.
Vajon életben vannak még? Vajon mit akarhatnak tőlük? A mi hibánk mindez?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben fel és alá, mígnem Noah törte meg a csendet, amiért hálásan pillantottam fel rá.

- Muszáj ennek a végére járnunk – mondta maga elé elszántan. – Daniel a barátom, és Jessica sem tett semmi olyat, amiért megérdemelné ezt – rázta fejét bosszúsan.
- Ebben igazad van, bármilyen sajnálatos is – bólintottam. – Még Jessica sem érdemli meg, hogy csak úgy elrabolják... Lehet vissza is hozzák, ha önmagát adja! – vontam fel a szemöldököm reménykedve, mire csak egy korholó tekintetet kaptam a többiektől – Jó, bocsi!
- Szerintem szólni kéne az igazgatónak, hogy még egy diák eltűnt – javasolta Nate.
- Nem hinném, hogy jó ötlet. Most már a falnak is füle van – mondta Kaden. – A tapasztalataim szerint, minél több embernek beszélünk a történtekről, annál nagyobb valószínűséggel sodorjuk őket is veszélybe és vonjuk egyúttal magunkra a figyelmet.
- De szerintem az igazgató tudná, hogy mit tegyünk – helyeseltem én is.
- Kadennek igaza van – szólalt meg Noah elgondolkozva. – Jobb, ha nem beszélünk erről senkivel. Nehogy más is meghallja, hogy ezután kutatunk. Már így is nagy figyelem irányul felénk, nem kell még több.
- Hát... szerintem az már nem osztana, nem szorozna semmin, de ha ezt akarjátok... – vontam meg vállaimat. – Csak azt remélem, hogy nem nő túl rajtunk a feladat.
- Nem fog, ugyanis pontosan kiderítjük, hogy mégis mivel van dolgunk – mondta Noah elszántan.
- És azt mégis hogyan tervezed? – tudakolta Nate. – Nincsen semmink, amin elindulhatnánk.
- De nagyonis van! – bólintott a fiú. – Tudjuk, hogy egy sötét ködszerű lény jelent meg az eltűnésekkor, hiszen a hirtelen történő hőmérsékletzuhanás ezt jelzi. Már csak az a dolgunk, hogy végignyálazzuk a könyveket, hátha találunk bennük valami nyomot, hogy mivel állhatunk szemben.
- Már megint? – fintorogtam. – Van róla fogalmatok, mennyi időbe telik egy szimpla mondatot kibogarásznom abból a könyvből!? Kész örökkévalóság lesz! – Bosszúsan az említett kötet felé sandítottam, amely az ágyamon hevert.
- Nekem mondod? Előttem szabályosan úsznak a betűk! – forgatta szemeit Nate, miközben ő is ellenségesen szemezni kezdett a többi könyvvel, amiket a titkos könyvtárból hoztunk el.
- Akkor ideje hozzálátni! – utasított Noah, majd mindegyikünk kezébe nyomott egy-egy kötetet. – Ha valaki talál valami használhatót, azonnal szóljon!
- Jó... remélem sok lesz a rajz a következő oldalakon... – nyitottam ki a vörös kötésű könyvet, de legnagyobb csalódásomra az elkövetkező 20 oldalon csak apró rejtjeles szöveg bámult vissza rám. – Oké, ha a hajamat kezdem tépni, az csak a lassú elmebajom előjele. Semmi komoly – legyintettem irónikusan, majd mindenki leheveredett valahová a szobában és unottan lapozgatni kezdett.

~×~

Körülbelül egy jó óra múlva, Nate nyújtózkodva állt fel a szőnyegről, majd kíváncsian Noah mellé ült a másik ágyra.

- Te találtál valamit, szívem? – kérdezte a fiú könyve felé hajolva, mire Noah szeme megakadt a betűkön.
- Most már szívem vagyok? – húzódott el bosszúsan, miközben felvont szemöldökkel nézett fel a fiúra.
- Most mi a baj? Nem tetszik? – vette Nate kezébe barátom kezét, de amint fájó csuklójához ért, Noah mérgesen felpattant, hóna alá csapva a könyvét.
- Látod, ez a bajom! – mutatta föl a vörös csuklóját. – Úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna! A fél évfolyam végignézte, ahogy verekszel és biztos vagyok benne, hogy jövőhétre már az egész iskola tudni fogja. Már most is kaptam egy-két megvető pillantást, de látszólag téged már nem érdekelnek a következmények – mondta mérgesen, miközben hátat fordított és az ablak elé lépett. Idáig nyomta a lelkét a dolog és csak idő kérdése volt, hogy kirobbanjon belőle...
Kaden és én igyekeztünk nem rájuk figyelni és tovább olvasni a könyveket, de nem könnyítették meg a dolgunkat.
- Miért? Mit vársz tőlem!? Nem tudom visszacsinálni! – állt fel Nate is idegesen. – Az igazgató megbüntetett minket. Az elkövetkezendő két napban, nekünk kell elmosni egytől egyig az összes tányért, poharat és evőeszközt, amit az Akadémia diákjai használnak az étkezések során! Elhiheted, hogy ha tehetném, semmissé tenném az egészet, de nem tudom! Már megkaptam a büntetésem, mégis mit hiányolsz még!? – Óvatosan közelebb lépett Noah-hoz, aki még mindig csak a hátát mutatta, miközben feszülten bámult ki az ablakon. – Komolyan kérdezem! – ismételte meg erélyesen Nate. – Mit tegyek, hogy végre elfelejthessük ezt az egészet!?
- Mondjuk bocsánatot kérhetnél, az istenek szerelmére! – fordult meg hirtelen Noah. – Az eszedbe jutott már, hogy megkérdezd én hogy vagyok!? Hogy fáj-e? Hogy megbeszéld velem a történteket? – fújtatott idegesen. - Mert nem a csuklóm az, ami most a legjobban éget... – rázta a fejét, könnyes szemmel - , hanem az, hogy te úgy tekintesz minderre, mintha egy apró kis hiba lett volna. Pedig ez több volt annál! – lépett el az ablaktól. – Mostanában teljesen máshogy viselkedsz. Ideges vagy, feszült és agresszív. Megértem, hogy nem tudsz aludni, vagy ha sikerül is, akkor rémálmok gyötörnek, amik méginkább kimerítenek... De ezért vagyok itt. Hogy tudj róla valakinek beszélni, hogy megnyugtassalak, hogy gondoskodjam rólad. Ehelyett titkolózol, kiabálsz és mániákusan féltékenykedsz! Szóval igenis, tudsz mit tenni ez ellen, csak akarni kellene! – Erre előhúzott a zsebéből egy kis üvegcsét, amelyben valamiféle aranyló folyadék lötyögött. – Ez elviekben segít majd aludni, remélem rendbe jössz... – csapta le az íróasztalomra nagy csattanással. Csoda, hogy el nem tört az üveg.
- Te ezt nem érted! – rázta a fejét bosszúsan Nate. – Ha félisten lennél, tudnád, hogy ez mekkora szenvedés nekem... És minden egyes perccel csak rosszabb lesz, amikor meglátlak azzal a kis öntelt európaival!
- Toni nem öntelt! És kikérem magamnak, hogy rákend az egészet! Nem tehet arról, hogy nem bírod kezelni a dühödet! – Barátom mérgesen Nate felé lépett egyet, miközben mi mukkanni sem mertünk, mert attól féltünk, hogy lenyakaznak.
- Dehogynem tehet! Te nem látod, hogy milyen arcot vág, amikor veled beszélget. Vagy hogy milyen kárörvendően mosolyog felém, amikor te nem veszed észre. Direkt csinálja ezt, hogy minket szétválasszon! De te látom, ezt nem érted meg...
- Nem, te nem érted meg! – kezdett egyre idegesebb lenni Noah. – Ha köztünk bármi probléma is van, akkor az nem egy harmadik személy miatt történik, hanem csakis a mi reakcióink miatt az adott szituációra! Tehát ne akard másra kenni! Tudod jól, hogy én téged szeretlek és nem Tonit. Ezt ő is tudja. Szóval még ha úgy is van ahogy te állítod és tetszek neki, nem értem, hogy az min változtatna!? Én téged szeretlek és nem őt!
- De igenis változtat! – kiabálta vörösödő fejjel Nate. – ENGEM FRUSZTRÁL, HOGY FOLYTON TÉGED MÉREGET! – köpte a szavakat kikelve magából, mire Noah hátrébb tántorodott egy kicsit, majd válaszra nyitotta a száját.
- ENGEM MEG AZ FRUSZTRÁL, HOGY MOST MÁR NEM ÉRZEM BIZTONSÁGBAN MAGAM MELLETTED! – törtek ki belőle a szavak, minek hatására kezdtek megjelenni a könnyek a szemében. – Folyton csak azon kattog az agyam, hogy vajon mikor veszíted el újból a fejed!? Vagy hogy a jövőben kinek fogsz ártani, puszta féltékenységből... – szipogott vörös szemekkel. - És rettegek, hogy egyszer majd rajtam csattan az ostor és én leszek az, aki a kezed ügyébe kerül! – Remegve pillantott rá a fájó csuklójára, majd mielőtt elkezdtek volna potyogni a könnyei, kivette a hóna alól a könyvet, a mellkasához szorította, majd vele együtt kiviharzott a szobából.

Nate hebegve-habogva nézett Noah után, miközben tekintetéből sugárzott a döbbenet és az önutálat, azonban testtartása, semleges maradt. Néhány könnycsepp meg-megcsillant a szeme sarkában, de gyorsan visszafojtotta őket, mintha belül nem engedné valami, hogy kiengedje az érzelmeit.
Néhány másodpercnyi néma gondolkodást követően, határozottan indult meg az ajtó felé, de gyorsan megállítottam.

- Nate! Jobb lesz, ha inkább én megyek utána... – néztem rá szomorúan és kissé bosszúsan, hiszen Noah-nak adtam igazat.
- Jó... – bólintott a fiú. – Az... lehet az jobb lesz... – ismételte meg halkan a szavaimat, majd visszasétált az ágyhoz és maga elé meredve, lassan leereszkedett a szélére.
Úgy festett, mint aki éppen most gondolja végig az egész életét, miközben belül magával viaskodik, de igyekszik, hogy ez kívül ne látszódjon meg rajta.

Én csak jelentőségteljesen Kadenre pillantottam, aki jelezte, hogy figyelni fog Nate-re, nyugodtan menjek csak Noah után.
Így hát magam mögött hagytam a két srácot és barátom titkos búvóhelye felé vettem az irányt, ahová mindig akkor vonult el, ha igazán kilátástalannak vélte a helyzetét.
És maga a tény, miszerint már több, mint 1 éve nem látogatta meg azt a helyet, csak még nagyobb aggodalommal töltött el.
Egy mély sóhajjal és hevesen zakatoló szívvel indultam tehát a könyvtár hátsó zegzugai felé.