Folyékony Valóság 2 - Percy Jackson fanfiction

LVIII. Rose

Nem tudom, hogy pontosan mikor aludhattam el, de Nate meglepően kényelmesnek bizonyult, és tekintve a kimerült helyzetemet, nem kellett ennél több, hogy kiüssem magamat. Szerencsétlenségemre viszont, újból rámtörtek a furcsábbnál furcsább álomképek, egy perc nyugtot sem hagyva nekem.
Éreztem én az elején, hogy nem túl bölcs dolog, ha elalszom, de teljesen ki voltam fáradva, és őszintén egy picit reménykedtem is benne, hogy egyszer az életben szerencsém lesz és hagynak végre nyugodtan regenerálódni.
De, mint azt mind tudjuk, az univerzum utál engem!
 
 
Hirtelen a csillagképek birodalmában találtam magamat, miközben az ég vörös és narancs színekben vibrált. Ez már önmagában is igen nyomasztóan hatott, nem is beszélve a tökéletes némaságról, ami körülöttem uralkodott. Olyan csend volt, hogy még a szívdobogásomat is tisztán hallottam.

Körbenéztem és egyszercsak a kis kerek tó partján jelentem meg, amibe annak idején még Noah nyitott átjárót az ereje segítségével.
Ugyanebben a mágikus tóban figyelték alkalmanként a csillagképek a Földet és ugyanebben a tóban volt elrejtve az Inverz Kristály is, amit szintén Noah szerzett meg nem is olyan régen.

A környező égbevesző oszlopok és a csillagképeket ábrázoló szobrok mind egytől egyig épségben álltak a helyükön, amit kissé furcsálltam, ugyanis legutóbb hatalmas robbanások lepték el a helyet. Mostanra már kész romhalmaznak kéne lennie itt mindennek.
Körbenéztem, hátha meglátok egy ismerős arcot, vagy valamiféle támpontot, hogy mégis mit kereshetek itt, mire hirtelen megjelent a tóban Nate, ahogy bánatosan tekint a vízbe. Rögtön ezután Noah sejlett fel, előtte állva, majd rögtön őt követve Kaden is előkerült, ahogy mindannyiuk arcán a pánik, a gyász és a félelem nyoma látszik.
Mindhárman a Kaden kezében tartott valami felé tekintettek, azonban nem volt ott az ég világon semmi. Mintha valami láthatatlan súlyt igyekezne a vízszinttel párhuzamosan tartani, akár egy pantomimes.
 
- Srácok! Mi ez az egész!? – kiáltottam oda nekik, de úgy tűnt, meg sem hallották. Rezzenéstelen arccal bámultak tovább maguk elé.
 
Közelebb léptem a tóhoz, hogy jobban hallhassanak, azonban mire újból kinyitottam volna a számat, Kaden karjaiban hirtelen fodrozódni kezdett valami.
Elsőre nem tudtam, hogy mégis mit tarthat olyan nagy óvatossággal, de néhány másodperc múlva kitisztult a kép és minden világossá vált.
Én voltam az. Eszméletlenül feküdtem egy hatalmas, vérző sebbel a hasamon, melyből fekete méreg szivárgott a vízbe.
Borzasztóan festettem. (Amit nem teszek sokszor, így ez még szembetűnőbb volt.)
Tiszta sápadt volt az arcom, miközben folyamatosan vert a víz és önkívületlenül remegtem.

Azt a pillanatot láthattam kívülről, amikor a csillagképek birodalmába érkeztünk és majdnem megölt engem egy árnyszörny. Éppen Noah-t támadta meg, amikor én kettejük közé ugrottam és megmentettem az életét. Nem gondoltam végig, hogy velem mi fog történni, csak azt tudtam, hogy sosem bocsátanám meg magamnak, ha tétlenül néztem volna végig az egészet.

A furcsa látomás folytatódott, mire Noah a sebhelyemre emelte a kezeit, miközben néhány vízcsepp valamiféle szimbólumként emelkedett ki a vízből, egyenesen a fiú tenyeréhez lebegve. Zöldes fénnyel felragyogott és a sebhelyem felé libbent. Már majdnem hozzáért a vérző területhez, mikor hirtelen szétloccsant.

Értetlenül pislogtam magam elé, ugyanis a fiúk elmondása szerint Noah egy pontosan ilyen szimbólummal gyógyított meg. Ez lett annak az oka is, hogy blokkolta a mágiáját a csillagképek birodalmában.
Azonban ennek teljesen ellentmondva, most nem gyógyultam meg. Egyre több és több vért veszítettem, miközben mindannyian ugyanolyan mozdulatlanul és üveges tekintettel bámultak rám.
 
Oda akartam menni hozzájuk, hogy figyelmeztessem őket, de nem tudtam mozdulni. Mintha ragasztóba léptem volna.
Kiabáltam Noah-nak, hogy koncentráljon és akkor nem lesz semmi baj, mire Kaden, a haldokló énemről a hangom felé fordította a fejét.
Egyenesen a szemeimbe nézett, miközben legördült egy apró könnycsepp az arcán. A szikrázó sós csepp lassított felvételben hullani kezdett a tó felé, miközben a fiú egyre csak halványult.
Újból kiáltani akartam neki, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hiába hadonásztam vagy mutogattam felé, változatlanul szomorú tekintettel bámult rám, miközben megfagyott az idő.
A könnycsepp egyre közelebb és közelebb ért a tóhoz, kínzó lassúsággal, miközben barátom egyre áttetszőbbé és áttetszőbbé változott. Mintha kitörlődne a valóságból. Mintha soha ott sem lett volna.